Péterfy Bori ugyanaz, mint Lula Luna: egy amorf ördög, a farzsebes, labambás denevércsaj, a dögös, határozott ügyvédnő, a sztriptíztáncos, vagy éppen a kedves, határozott középiskolai tanár. Egy Doma nevű kiskamasz egyedülálló édesanyja. Művész, színész, énekes, dalszerző. Az Újbudai Nagykávéházban legutóbb Péterfy Borival beszélgettünk.
Pár napja volt új lemezetek, a Péterfy Bori & Love Band Medúza című albumának bemutatója. Hogy sikerült?
Fantasztikus volt. Tényleg rengeteget készültünk erre a koncertre, de nagyon megérte. Három trombitával egészült ki a zenekar, ahogy már nyáron, a Budapest Parkban is. Vendégünk volt Geszti Péter, akivel még tavasszal csináltunk közös számot, a Beléd szerettem, ez van címűt. Szerencsére hatalmasat megy a dal és a hozzá készült klip is. A közönség most hallhatta először élőben. És persze ott volt Sisi, akivel a Huncut menyecskék című dalt csináltuk a lemezre. Igazi girlpower őrület. Ez a nyolcadik nagylemezünk. Már nagyon ideje volt, hogy megjelenjen. Fontos volt, hogy nagyot szóljon a lemezbemutató.
Miért Medúza az album címe? A borítón jól látszik, hogy nem a pudingszerű tengeri állatkáról van szó, hanem a mitológiai alakról…
Pár éve láttam egy olasz–argentin szobrász, Luciano Garbati csodálatos szobrát, ahol a nő, a medúza tartja kezében Perseus fejét. Tehát pont fordítva, mint ahogy azt megszoktuk. Hihetetlen erőt sugároz ez a szobor. Nem véletlen, hogy a MeToo-mozgalom is azonnal rezonált. Hiszen ha valaki jobban utánanéz, akkor kiderül, hogy Medusza egy ártatlan papnő volt, akit Poszeidón megerőszakolt. Ezért Pallasz Athéné őt büntette meg, és változtatta szörnyeteggé. Jelentős lett nekem ez a történet, párhuzamot éreztem benne a saját életemmel. Persze meglehetősen távoli a hasonlat, mégis van olyan kapcsolat, amelyben teljesen elveszíted magad, és már tényleg szinte szörnyetegként viselkedsz. Annyira csapdába kerülsz a sok hazugság és igazságtalanság miatt. Rendkívül fontos és gyógyító erejű volt, hogy ezen a lemezen ki tudtam írni magamból ezeket a brutális és nyomasztó érzéseket.
A házasságodból van egy fiad, Doma. Kamasz. Jut elég időtök egymásra? Milyen a kapcsolatotok?
Csodálatos a kapcsolatunk. A válás kemény trauma volt mind a kettőnknek, de megküzdöttünk vele. Nagyon önálló, szuper kis pasi. Kell is, hogy az legyen, mert egyedülálló anyaként még többet kell dolgoznom. Ez azt jelenti, hogy sok este vagyok színpadon, ahonnan aztán mindig rohanok haza persze. De annyira imádom a munkámat és a gyermekemet is, hogy tripla energiával tudom tolni az életet szerencsére. Szerintem ha az ember alapvetően boldog és harmóniában van önmagával, akkor végtelen energiája van.
Két híres slágerrel robbantál be a köztudatba 2007-ben: ez volt a Vámpír, illetve a Hajolj bele a hajamba. Miért ezeket kapta fel a közönség?
A rádiók akkoriban még ugyan tiszavirágjelleggel, de legalább játszottak magyar underground zenét. Így tudtak a dalaim egy másmilyen közönséghez is eljutni. A rádiók ma már kevésbé adják ezt a műfajt. Oké, mondhatnánk, hogy itt van az internet, de az csak egy fekete lyuk, amibe beledobáljuk a dolgokat. Ott az találja meg az underground zenét, aki azt keresi. Nagyon nehéz új közönséghez eljutni. Ha a rádióban is mennének ezek a számok, azok is megszeretnék, akik egyébként nem kedvelik. Rengeteg underground zenekar a mai napig a 2007–2008 körüli remek rádiós időszaknak köszönheti az ismertségét. A Hajolj bele a hajamba című szám is akkor ütött át egy falat. Azóta mindenhol játsszák: esküvőkön, de még falunapon is. Egyszerűen belemászott a magyar lélekbe, és sláger lett belőle. Az viszont mindig tény marad, hogy mi egy nagyon erősen underground zenekar vagyunk, nem feltétlenül egyszerű, a közízlésnek megfelelő muzsikával. Nem tudom, hogy a rádiók milyen okból vették le a műsorokról a bonyolultabb zenéket. Nyilván azt gondolják, hogy csak az populáris, amit sokan fogyasztanak. Ez így is van, de akkor sem kéne a nézőket és hallgatókat leértékelni. Ez a tévére is igaz. Döbbenetes, hogy most milyen a színvonal.
Színpad: hol játszol?
Hú, hát ezt nehéz felsorolni. Az Orlai Produkcióban a Belvárosi Színházban, a 6színben, a Jurányiban, valamint a Katona Kamrában és a Kultúrbrigád előadásaiban.
Van most olyan szereped, amelyik legalább annyira meghatározó számodra, mint amit anno Szorokin A jég című darabjában játszottál?
Az a szerep és az az előadás tényleg meghatározó volt. Mundruczó Kornél rendezte, és még a nagyszerű Krétakör társulattal csináltuk. Most is vannak szuper szerepeim, például az Apád előtt ne vetkőzz című drámában, amely Péterfy-Novák Éva regényéből készült. Nagyon megrázó. Kemény előadás. Nagyon szeretem azt a karaktert is, amelyet a Mikor hazudtam című Tasnádi István-darabban játszom. Nekem igazából ugyanakkor az a legfontosabb, hogy tehetséges rendezővel és jó kollégákkal dolgozzak.
Van kedvenc rendeződ?
Sok van. A fő kedvencem Mundruczó Kornél, ő már világsztár. Itthon egy fillért sem kapott. Ezért is ment külföldre. Nem valószínű, hogy még hazajön. Schilling Árpád a Krétakörből szintén a szakma igencsak meghatározó személyisége volt. Ő is külföldön alkot évek óta. Ami a jövőt illeti, nagyon szeretnék még Székely Kriszta és Tarnóczi Jakab rendezésében részt venni. Ők most a két nagyágyú a Katonában, és hál’ Istennek már dolgoztam is velük. Nagyon remélem, hogy nem utoljára.
Van kedvenc szerepköröd? Mi áll jól neked? Én inkább a dögös, szexi, a kicsit tartózkodóbb nőt tudom elképzelni hozzád, de semmiképpen sem egy szűzies kislányt…
Szerintem egy színésznek az a kihívás, ha a személyiségétől minél távolabbi karaktert kell eljátszania. Ahogy az imént is mondtam és nem győzöm hangsúlyozni: tök mindegy, mi a darab. A szerep attól függ, ki a gárda és milyen a projekt.
Mi volt a legnagyobb kihívás neked?
Fúúú, nem tudom. Gyakran említem Szorokin A jég című darabját, amely egy igen erős, nagyon nehéz szerep volt. Ahogy a Nemzetiben a Három nővér Irinája is, amelyet a világhírű román származású, most már amerikai rendező, Andrei Şerban rendezett. Udvaros Dorottya, Schell Juci és én voltunk az eredeti darabban írtakhoz képest kicsit túlkoros nővérek. Amúgy itt is a rendezői ötlet és a koncepció volt számomra a leglényegesebb. Én egy szabad színházban nőttem föl, nem a klasszikus utat jártam. Utóbbi talán már nincs is. Teljesen máshogy alakulnak a korok, darabok, szerepek. A színház a legkortársabb művészet, a legmaibb. Tényleg arról kell szólnia, ami van. Az benne az érdekes, ha olyan darabokat játszhat az ember, amelyek a mostani pillanatot fogják meg. Mivel a mai világban teljesen más az idő, az értelmezés, minden. Egy mai fiatalt nem fogsz beültetni egy háromórás klasszikus rendezésre. Nem tud rá figyelni. A nagy regényeket is nehezen olvassák el. Mindkét műfaj teljesen megváltozott. Ha nem alkalmazkodunk a változáshoz, akkor elveszítjük a fiatalokat. Ahogy az oktatás is szép lassan elveszíti őket.
Mi a helyzet a filmezéssel? Volt olyan szerep, amire kifejezetten vágytál, vagy épp jobban élvezted, mint a korábbiakat?
Sajnos nem filmeztem még eleget. Ahogy minden színész, én is többet szeretnék. A nemrégiben forgatott Mesterjátszmát nagyon élveztem. A film az ’50-es években játszódik, kosztümös. Egy gonosz, ávós kihallgató tiszt vagyok benne.
Mi volt még meghatározó szerep?
Nyilván a Terápia. Komoly dolog volt magyar színészként ebben az HBO-sorozatban dolgozni. Jó volt megtapasztalni, hogy mi is az, milyen munkaszínvonalat, minőséget képvisel. Jelentős dolognak számított, amikor Orsolya szerepét megkaptam. Volt idő forgatni, megnyugtató volt. A szituáció is meglehetősen egyszerű maradt. Nem ment el az idő azzal, amivel általában a forgatásokon több óra: nem kellett a világítást órákig állítgatni, még ahhoz is mindent átvariálni, ha valaki épp egy ajtón belép. Volt idő a színészre és a karakter fejlődésére fókuszálni. A jelenetek egy pszichológiai ülésről szólnak hét részen keresztül. A karakterek mindegyike – már a sztorinál fogva is – óriási fejlődésen mennek keresztül.
Van olyan szerep, amire vágysz?
Nem vágyom szerepekre. Soha nem tudni, kiben hogyan fogalmazódik meg egy sztori. Így nem is vágyhatsz olyanra, amiről nem tudsz. A színház, az előadások is a munkatársaktól függnek. Én inkább rendezőkkel szeretnék együtt dolgozni.
A Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből 2022-ben jött ki. Tóth Júlia Évával alkottátok. Egy életútról szóló könyv többnyire vízválasztót vagy lezárást jelent. Miért most jöttetek elő ezzel?
Épp ettől lett jó. Ez élő anyag, bármikor lehet folytatni, nem egy ilyen, „most már sajnos mindennek vége, akkor mit csináljak? Írok egy memoárt”. Teljesen véletlenül alakult így. Julcsi épp interjút csinált velem. Nagyon jóba lettünk. Akkor mesélte, hogy egy zenekarról kell könyvet írnia. Poénból megjegyeztem, hogy írjál rólam. Először jót röhögtünk, de ő komolyan vette. Elkezdett ostromolni. Végül egyre érdekesebbnek tűnt az ötlet, és megcsináltuk. Igazán kemény meló, de nagy élmény volt.
Miért volt kemény meló? Nem egyszerű az embernek magáról mesélnie?
Egyáltalán nem. Önmagában már a saját múltad feltérképezése sem könnyű. Árulkodó, hogy sokáig azt a címet akartuk neki adni, hogy Nyomozás egy nő után. Érdekes volt a fotóanyagot összeszedni: a történeteket, a dátumokat. Annyira sok és párhuzamos dolog történt velem. Nehéz volt a fontosabbakat kiemelni. Stark Attilával, a harmadik szerzőtársunkkal, aki egyébként az állandó grafikusom, zseniálisan tudtunk együtt dolgozni. Úgy raktuk össze a könyvet, mint egy albumot. Ha valaki nem akar olvasni, már a lapozgatás, képnézegetés is élmény. Az volt a cél, hogy legyen egy tárgy, amelyben megjelenik a személyiségem, a munkám és a művészetem sokszínűsége.
Tóth Kata