Plakátok és lemezborítók az Újbuda Galériában

Idén októberben az önkormányzat épületébe látogatók egy igazán színes kiállítást tekinthettek meg az Újbuda Galériában. A ’60-as évektől 1980-ig terjedő időszak zenei, illetve zenésfilm-plakátjainak és lemezborítóinak válogatásában leginkább beat- és rockzenei illusztrációk és grafikák kaptak helyet. Az anyag Tóth Levente újságíró gyűjteményéből való, aki nem a fióknak halmoz, szerzeményeit szereti időről időre tematikus válogatásban megmutatni. A gyűjtővel a tárlat kurátora, Kollányi Julianna beszélgetett.

Régóta ismerlek, tudom, hogy sokféle dolgot gyűjtesz. Mivel kezdődött? Mi volt az első plakát, amit megvettél, és milyen tematikára álltál rá?
Gyerekként sokszor gyűjt az ember valamit, de én úgy is maradtam. Mindent gyűjtök, főleg megmenteni szeretek, de a mindenen belül voltak nagy korszakaim. Az első a katonai képeslap, a második a régi üveg, majd 2017-től jött a plakát. Akkor lettem ötvenéves, és akartam venni valami relikviát 1967-ből. Éppen a Tóték ősbemutatójának plakátja jött először szembe. Minden klappolt, ráadásul még szép is volt, nem lehetett a neten hagyni. Azóta pedig nincs megállás. A plakátokból nem tematikát gyűjtök, bár van néhány kiemeltebb, amire jobban figyelek, mint például a pop-art stílus.

Nehéz Magyarországon minőségi, különleges plakátokat beszerezni? Szoktál élő aukciókon is vásárolni, vagy inkább csak interneten?
Olcsón már nehéz, még akkor is könnyebb volt, amikor elkezdtem. De azért egy szép grafikájú régi plakátot még ma is meg lehet venni akár tízezer forint körüli áron, vagy olcsóbban is, ha a témája nem annyira kurrens. Egy nagyobb méretű, jó állapotú és keresettebb témájú plakát azonban már inkább 20 ezer forint körül kezdődik, de nem ritka az sem, hogy egy ’60-as, ’70-es vagy ’80-as évekből származó darabért 100 ezer forintnál is többet adnak. Természetesen a világháború előtti nagy korszak alkotásai másik kategóriába tartoznak, az már nem az én kávéházam. Hébe-hóba aukciókon is szoktam venni, de ezeken inkább csak szedem a lepattanókat a nagy bukszájú vevők után. Szerencsére nem frusztrál, ha valamit azért nem tudok megvásárolni, mert nincs rá elég pénzem, ami egyébként az alaphelyzet már nemcsak az aukciókon, hanem a sima internetes oldalakon is. Azért így is sikerült olyan gyűjteményt kialakítani, amire büszke vagyok, mert szépen reprezentálja az ’50-es évek végétől a ’80-asok végéig tartó korszakot.  

Van komolyabb kultúrája a plakátok és más alkalmazott grafikai anyagok gyűjtésének nálunk? Vannak nagy játékosok, akik ezzel foglalkoznak?
Az alkalmazott grafika fellendülőben lévő gyűjtési terület, ami azért is lehet így, mert viszonylag alacsony a beszállási küszöb, hiszen aránylag kis pénzből is el lehet ezt kezdeni, csak meg kell találni a megfelelő témát. Bőven vannak olyan ágai ennek, ahol néhány ezer vagy akár néhány száz forintért is lehet venni jó dolgokat, amiből már összerakható egy olyan anyag, ami a gyűjtőnek örömet okoz. A mostani kiállításon szereplő lemezborítók például tipikusan ilyenek. Ezek a szegényebb gyűjtő plakátjai. Természetesen a plakátoknak vannak jelentős hazai gyűjtői, néhányukat már én is ismerem személyesen vagy a neten használt nicknevük alapján, de én kis hal vagyok hozzájuk képest.

Melyek a magyar plakátművészet legkülönlegesebb alkotásai, a legkeresettebb és legértékesebb művek?
Ha a világháború utáni korszakra szorítkozunk, akkor ezek jellemzően külföldi filmek olyan plakátjai, amelyek az egyediségük miatt a nemzetközi piacon is sokat érnek. Ilyen például a Csillagok háborúja-trilógia három plakátja. A téma, azaz a film gyakran sokkal inkább felárazza a magyar plakátokat, mint a művészi kvalitás. Ezért például a sci-fi vagy a Piedone-filmek plakátjai gyakran olyan áron kelnek el, amit maga a grafikai minőség nem indokolna. Így viszont azok a gyűjtők járnak jól, akiknek az utóbbi a fontos, hiszen egy szovjet, bolgár vagy NDK filmnek is lehet remek grafikája, amit sokkal olcsóbban meg lehet szerezni. A korszak sok magyar filmplakátjának különlegességét az adja a hazai és külföldi gyűjtők számára, hogy olyan szereplők és beállítások is szerepelnek rajtuk, akik és amelyek a filmekben nincsenek is, vagy nem úgy néznek ki, mint a plakátokon. A Csillagok háborúja vagy A nyolcadik utas: a halál tipikusan ilyen. Van olyan plakátom, aminek semmi köze a filmhez, mégis elfogadták és kinyomtatták. A filmek esetében ez az egyediség sokat ér a külföldi gyűjtőknek, ezért kerülhetnek például Helényi Tibor Star Wars-plakátjai több százezer forintba is.

Több kiállítást is rendeztek már a gyűjteményed egy-egy válogatásából, ez is mutatja, milyen fontos művészeti ág (volt) a plakát, vagy akár a lemezborítók grafikai tervezése. Miért alakult ez így, és manapság már miért nem ilyen kiemelkedő felületek ezek?
A hazai plakátművészet ezüstkorát az a sajátos helyzet hozta el, hogy a múlt rendszerben nem volt piacgazdaság, ezért a plakátgrafikusoknak ebből a szempontból sokkal nagyobb volt a szabadságuk, nem kérték rajtuk számon a direkt eladásösztönzést. Nálunk ezekben az évtizedekben például egyáltalán nem volt általános, hogy egy film plakátján ott voltak a főszereplő sztárok, miközben ez Nyugaton nyilvánvalóan alapvetőnek számított, ahogy ’90-től nálunk is. A rendszerváltás kihúzta a szőnyeget az egyedi magyar filmplakátok alól, hiszen a forgalmazók hozták a nemzetközi plakátokat, amikre jellemzően csak rákerült a magyar szöveg. A nagylemezek helyét átvette a sokkal kisebb CD, aztán pedig már az internet, ahogyan az egyedi újságreklámok is elhaltak a nyomtatott sajtó visszaszorulásával. A technológiai és piaci változások nem kedveztek a magyar grafikusoknak, hiszen a hagyományos megnyilvánulási lehetőségeik jelentős részét elszívták vagy marginalizálták.

Sokáig gondolkodtunk a tárlat szűkebb tematikáján, végül a beat- és rockkorszak mellett döntöttünk. Miért vannak ezek az alkotások a legér­dekesebbek között az elmúlt korszakok plakát- és albumgrafikái sorában?
A ’60-as években nem csupán a zenében jelentek meg a fiatalok együttesei „új idők, új dalaival”, hanem a plakátgrafikában is ekkor nyíltak meg igazán azok a lehetőségek, amelyekről tíz évvel korábban, a legvadabb szocreál időkben még álmodni sem lehetett. A már működő grafikusok is elkezdhettek végre szabadabban dolgozni, ráadásul berobbant a fiatal korosztály. A hazai beat- és rockzene megszületésének és felcseperedésének éveiben valójában két művészeti ág egymásra is ható megújulását láthatjuk a koncert- és filmplakátokban, hiszen az új zenéhez új látvány is kellett. Ezt a plakátokon és borítókon előbb megtalálták a grafikusok, mint maguk a zenészek a színpadon, de ott is bekövetkezett néhány esztendő alatt a 180 fokos fordulat: a „fekete öltöny, nyakkendő, fehér ing” nagyon színes, nem ritkán hippis, vagy éppen népi motívumos fellépő ruhává változott a színpadon. A kiállításon szereplő alkotók közül többen is ezekkel a plakátokkal robbantak be, és az ezeken alkalmazott stílust más tematikákban is el tudták fogadtatni. Közülük többen plakátokat és lemezborítókat is terveztek, mint például Kemény György vagy Szyksznian Wanda.
A kiállítás második felvonását – musicalek és zenés filmek plakátjaiból – december 5-étől tekinthetik meg az érdeklődők az Újbuda Galériában.