Arlóy Zsófia a 2016-os Rio de Janeiró-i, valamint a 2021-es tokiói paralimpián egyaránt ötödik helyet szerzett, és az idén augusztus 28.–szeptember 8. között rendezendő párizsi paralimpiára is kvalifikációt szerzett. Az asztaliteniszező teljes erőbedobással készült párosban és egyéniben, miközben napi nyolc órában teljesített a civil munkahelyén. Komoly összeszedettséggel tartja fent sportolói karrierjét, erről is beszélgettünk vele és edzőjével, Milos Imrével, akivel már húsz éve dolgoznak együtt.
Hogy néz ki egy nap az aktív felkészülési időszakban?
Arlóy Zsófia: Nagyon változó. Abban maradtunk az edzőmmel, hogy jobb, ha reggel járok kondizni és este edzek, mert ha reggel 6-kor 150-nel jön felém egy labda, azt nem biztos, hogy le tudom reagálni. Egy ideig próbáltuk, de én nem vagyok reggeli típus, a legnehezebb része, hogy korán kell felkelnem. Így egy átlagos napon elmegyek kondizni, utána dolgozni, és a munkaidőn túl jövök pingpongozni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szeretem a munkámat is, meg a sportot is, szóval amellett, hogy fárasztó, fel is tölt.
Milos Imre: Zsófi minden olimpia után megkérdezte, hogyan tovább. Mondom, folytatjuk! Mi soha nem hagyjuk abba. Amikor vége az olimpiának, másnap ugyanúgy megyünk edzeni, mert folyamatosan mindig készülünk. Néha egy kis sérülés, picike hiba van benne, amikor nem vagyunk tökéletesek, de nagyjából hasonlóan készülünk az olimpiákra. A versenyek, edzőtáborok, edzések, a megfelelő edzőpartnerek kiválasztása mellett Zsófi járt dietetikushoz is, nem azért mert cukros, hanem megbeszélni, mit ehet és mit nem. Sokszor maga főz, tudja, mikor mire van szüksége, ebben én kevésbé tudok tanácsot adni neki. Nagyon odafigyel a súlyára, és amikor többet mutat a mérleg, nem arról van szó, hogy meghízott, hanem inkább arról, hogy megerősödött. Az utolsó két-három évben rengeteg izmot és erőt vett föl.
A. Zs.: Nem vagyok szerencsés alkat. Az a típus vagyok, aki ránéz a kajára, és hízik két kilót, szóval oda kell figyelnem, de abban hiszek, hogy ha valamit megvonunk, az semmiképp sem jó. Nyilván nem eszem meg egy nagy tábla csokit egy ültő helyemben, de csoki kell.
Az S8-as kategóriában versenyzel. Ez mit jelent?
A. Zs.: Összesen 11 kategória van. Az első öt kategóriában versenyeznek a kerekesszékesek. Az egyes kategóriában vannak azok, akik nagyon súlyosan sérültek, tehát nem tudják magukat megtartani, vagy oda van bandázsolva a kezükhöz az ütő. Az ötösben vannak azok, akiknek mondjuk nincs alsó végtagjuk, vagy nem tudják azt használni, de a felsőtestük teljesen ép. Hattól tízig vannak az álló versenyzők, ugyanezen szisztéma alapján. A hatosok a nagyon sérültek, de már állók, a tízesek pedig azok, akiknek csak a nem játszó kezük sérült, de egyébként a két lábuk és a játszó kezük ép. A 11-es kategóriában vannak az enyhe értelmi sérült sportolók. Én az álló kategória közepén vagyok.
Mit tudsz a lehetséges ellenfeleidről? Tudsz belőlük készülni, kifigyelni a technikai gyengeségeiket?
A. Zs.: Eléggé azonos a mezőny, hiszen ahhoz, hogy valaki kijusson egy paralimpiára, nem lehet berobbanni, hanem részt kell venni versenyeken. Talán az amerikaiak, ázsiaiak kicsit fekete lovak, mert ők nem jönnek annyit Európába, de a verseny mezőnye két kivétellel már adott, szóval tudom, hogy kik lesznek ott, ennek megfelelően készülünk (a beszélgetés a május 23-i világselejtező előtt volt – a szerk.).
M. I.: Zsófinak van egy kis hátránya, mert nem annyira stabil a mozgása. Ezt próbáljuk javítani a gyógytornával, a kondiedzéssel. Az olimpiai mezőnyben a fiatalabbak még mozgékonyabbak, és azért tudnak picivel többet, nem játékban. Zsófi gyakorlatilag a világ élvonalában van tudásban. Például csodálatosan pingpongozott Szlovéniában, annak ellenére, hogy neki a szemcse (az ütő rücskös bevonata) nem szimpatikus. Mondtam is, hogy mint a magasugró, a két méterről kettőhuszat ugrottunk. Fantasztikus erőssége a fonákpörgetés, a tenyeres pörgetés, csak idáig el kell jutni, és a mozgást nagyon meg kell erősíteni.
Van, aki megijeszt esetleg, mert tudod, hogy nehéz falat lesz, vagy magabiztosan indulsz neki?
A. Zs.: Azt, hogy megijeszt, nem mondanám, de nyilván felettébb kemény. Az olimpián ott van a teljes élmezőny, és mindenki arra időzíti a legjobb formáját. Biztos vagyok benne, hogy iszonyat kemény lesz, de a labda gömbölyű, és azt gondolom, bármi lehet. Hozzám hasonlóan mindenki 1500 százalékot beletesz, a napi forma fogja eldönteni, mi lesz a vége.
Az edződdel húsz éve dolgoztok együtt, de te sokkal régebben pingpongozol. Hogyan kezdődött?
A. Zs.: Igazából nem én találtam meg a pingpongot, hanem a pingpong engem. Nem volt pénzünk két ütőre, ezért apuval egy pingpongütővel és egy nyelvtankönyvvel játszottunk a játszótéren. Ő volt a nyelvtankönyvvel, és még így is megvert. Odajött egy későbbi csapattársam, aki azt mondta, látja, hogy valami probléma van a lábammal, de nagyon ügyesen ütöm a labdát, elmehetnék egy paraegyesületbe. Nekem semmi közöm nem volt addig a paravilághoz. Azt sem tudtam, hogy létezik parasport. Kicsit megijedtem, és nagyon udvariasan azt mondtam, nem, köszönöm, és ezzel le is zártam. Azért ő elmondta még, hol vannak az edzések. Mikor hazafelé mentünk, apu megkérdezte, miért nincs kedvem. Mivel nem tudtam megválaszolni, azt gondoltam, adok egy esélyt, és szerintem ez életem egyik legjobb döntése volt.
M. I.: Úgy voltunk, mint amikor a gyerek elkezd járni tanulni. Zsófi a maga szintjén sportolgatott, de akkor még a parasport nem volt kiemelt, én abban segítettem, hogyan kell megállni, hogyan kell kapaszkodni. Innen jutottunk el szerintem egy nagyon szuper szintre. Válogatott lett, versenyeket nyert, bejárta a világot.
Mik voltak a csúcsok és a mélypontok?
M. I.: Mindig akkor voltak a mélypontok, amikor sérülései voltak. Voltak kisebbek, nagyobbak, térdével, szemével, könyökével. Mindig azt hittem, hogy összeroppan, és mindig olyan erős volt, hogy fölülkerekedett, meg tudta oldani, túllépett rajta. Olyat tudott nyújtani, ami számomra is meglepő volt. Én ebben látom az ő nagyságát, és azt, hogy oda kerül az olimpiára.
A. Zs.: Nagyon sokat vártam arra, hogy paralimpikon legyek, és igazán boldog voltam ’16-ban, amikor kijutottam Rióba. Azt hiszem, az volt az első nagy csúcs. Előtte az első Eb-érem is ebbe a kategóriába tartozik, de a paralimpia volt a nagy álom. A Tokió előtti világselejtező megnyerése is egy csúcspont volt, mert azon múlt, hogy kijutok-e. Hirtelen halál, hogy onnan egy ember megy csak, aki megnyeri a versenyt, az összes többi otthon marad. Óriási nyomás, sok feszültség, és nagyon örültem, hogy meg tudtuk csinálni. A hullámvölgyeket inkább a sérülésekhez kötném. Hál’ Istennek nagyon későn kezdtem el ezt az időszakot, viszont ebben is maximalistán, vagyis akkor már valami jó hosszan tartót szedtem össze, például egy gerincsérvet, egy térdműtétet vagy egy elhúzódó vállfájdalmat. Mindig olyan orvosok, gyógytornászok és mások voltak körülöttem, akik segítettek felépülni.
Szoktál edzeni épekkel és férfiakkal is. Ez miért fontos neked?
A. Zs.: Egyrészt a férfi és a női pingpong stílusban elég más, másrészt pedig szükségem van arra, hogy olyanokkal játsszak, akik nagyjából az én szintemen vannak vagy jobbak nálam, hogy kicsit húzzanak felfelé, kapjak gyorsabb, erősebb labdákat. Női bajnokságban Győrben játszom NB I-et épek között, férficsapatban pedig a Budai 11-ben játszom.
Vannak példaképeid, ha nem is konkrét emberek, de egy olyan hozzáállás, amit szeretsz követni?
A. Zs.: Konkrét példaképet nem tudnék mondani. Ha sportolóról beszélünk, akkor nekem Roger Federer a non plus ultra, akár visszavonult, akár játszik, akármit csinál. Vannak olyan emberek, akikre bizonyos tulajdonságaik miatt felnézek. Az egyik legfontosabb a kitartás. A másik, ami szerintem megkülönbözteti a sikeres embert a nem sikerestől, hogy miként reagál valaki a kudarcra. Feláll vagy feladja. Kell egy tartás, hogy megtalálja azt a metódust, amivel a nehéz helyzetekből ki tud jönni és tovább tud menni. Annak ellenére, hogy én állok ott az asztalnál a versenyen, és én ütöm a labdát, ez nem egyszemélyes történet. Sokan vannak körülöttem, meg sem próbálom felsorolni, mert valakit tutira kihagyok, akiknek nagyon hálás vagyok, hogy ezt az életet élhetem.
És találkoztál már olyannal, akinek te jelented a példaképet?
A. Zs.: Sokszor mondják, hogy példa számukra, amit csinálok. Ez mindig felettébb megható. Tudom, hogy nem hétköznapi életet élek. Nem átlagos, hogy nyolc órában dolgozom, és mellette van egy válogatott sportolói karrierem, de azért élek így, mert ezt szeretem, ezt gondolom jónak. Szoktam járni óvodákba, iskolákba, egyéb rendezvényekre arról beszélni, hogy nem jelenti a világ végét, ha para vagy. A Paralimpiai Bizottság mottója szerint fogyatékosnak lenni nem azt jelenti, hogy vesztes vagy. Ez rámutat arra, hogy bár bizonyos tekintetben sérültek vagyunk, ettől még tök nyugodtan lehet teljes életet élni. Hiszek abban, hogy egy jókor elhangzó mondat át tud lendíteni embereket. Nekem is voltak ilyen helyzeteim, és én is kaptam ilyen mondatokat, ezért fontos küldetésem, hogy tudjak segíteni, akár amikor valaki nehéz szituációban van, akár azoknak a gyerekeknek, akik most ismerkednek a világgal.
Mikor szembesültél azzal, hogy más vagy, mint a többségi társadalom?
A. Zs.: Születési rendellenességgel jöttem a világra, nekem ez volt a természetes. Azt mondták az orvosok, hogy sosem fogok lábra állni, ehhez képest most segédeszköz nélkül közlekedem, még ha kicsit furcsán is. És ahogy korábban mondtam, a sporton kívül nem volt közöm a paraléthez, nem jártam paraiskolába sem, nem foglalkoztam ezzel. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek a mentalitásukért, mert így nem azt erősítették bennem, hogy mi az, amire nem vagyok képes. Érezhető volt, hogy féltenek, mert például minden negyedik lépésemnél elestem, de az volt a hozzáállásuk, hogy „El akarsz menni kirándulni a hegyekbe? Menjél, de gyere vissza egyben, vagy ha mégsem jössz vissza egyben, akkor majd megoldjuk”. Ebből a mentalitásból én azt éreztem, hogy meg tudom csinálni. Szerintem ez igazán meghatározó volt.
Mik a célok az olimpiára? Ha ki meritek mondani…
M. I.: Ki merem mondani, én érmet szeretnék, ahogy gondolom, mindenki. Körülbelül egymillió ember kezd el sportolni, és csak egy fog odajutni. Mi nem az egymillió, mi az az egyetlen akarunk lenni, aki odajut. Sajnos legalább még több tízezren vannak, akik ezt mondják. Zsófi rengeteget tesz ezért, és én nagyon-nagyon reménykedem egy éremben, mert úgy érzem, megérdemli.
A. Zs.: Az eredmények tekintetében én nem vagyok olyan bátor, mint az edzőm, és nem is szeretnék jóslásokba bocsátkozni. Nem kérdés, hogy szeretnék érmet, de szeretnék úgy hazajönni, hogy azt tudtam nyújtani, amit tudok, és szeretnék elégedett lenni azzal a teljesítménnyel. Ez legalább annyira nehéz, mint érmet nyerni, szóval nem raktam alacsonyra a lécet.
Van valamilyen kabalád vagy rigolyád a versenyek előtt?
A. Zs.: Egyáltalán nem vagyok babonás. Egy szokásom van, de ha nem csinálom, akkor sem történik semmi. 20-30 perccel a meccskezdés előtt be kell menni az úgynevezett call-roomba, hogy ellenőrizzék, szabályos-e az ütő, a szerelés és a többi. Utána ott zenét szoktam hallgatni. Van egy lejátszási listám, amit még Rióban kezdtem el, és azóta bővült. Az ötletet egy kolléganőmtől vettem át, aki akkor készült a maratonra, és azt kérte, küldjünk neki dalokat, hogy amikor eléri a holtpontot, erőt adjanak neki. Azóta minden paralimpia előtt megkérem a barátaimat, hogy küldjenek nekem egy dalt, ami nekik fontos valamiért. Amikor hallgatom ezeket a dalokat, bevillan egy-egy ember, esemény, kedves emlék, és ez tök jó érzés.
Feigl Enikő
