Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Mosolygós igen, nihilista nem
Van egy remek könyvsorozat, a „Poket” – bizony, így írják. Aprócska, naptár méretű könyvek, amelyeket automatából lehet megvásárolni szerte az országban (a Móricz Zsigmond körtér közepén is található egy ilyen könyvautomata). Három gombóc fagyi áráért a legkülönfélébb olvasnivalókhoz lehet jutni. Kiváló utazás idejére, nyaralásra, de arra is, hogy egy-két kedvencünket mindig magunknál tarthassuk papíron is. Általában közismert alkotások kerülnek itt újra elő, és néhány új csemege. Én rendszeresen átböngészem az automaták kínálatát, és sokszor nem állom meg, hogy ne vegyek belőle valamit. Most Mohácsi István–Mohácsi János Egyszer élünk című darabjának új kiadására csaptam le (2018-ban a Prae Kiadónál már napvilágot látott).
Egy dráma persze alapvetően színpadra való. De nem csupán dokumentációs céllal jó, hogy így is hozzáférhető. Hiszen azoknak, akik látták egykor az akkori, remek korszakát élő Nemzeti Színházban, jó lehet felidézni a Mohácsi János rendezte különös darabot; aki pedig akár életkori okokból lemaradt, az legalább valami fogalmat alkothat arról, milyen is lehetett az az előadás. Nyilvánvalóan a „színház” sokkal, de sokkal több, mint pusztán az a szöveg, ami ott elhangzik, illetve amit itt elolvashatunk. A szereposztás a kötet elején biztos sokaknak segít, hogy felidézzék Kulka János, Hevér Gábor, Radnay Csilla és a többi nagy színész hangját, gesztusait. Aki látta, annak bizonyára megjelennek Remete Kriszta remek jelmezei, vagy Kovács Márton és zenekara muzsikája.
A történet bonyolult és misztikus. Egy falu elhagyott zsinagógájában a János vitézt próbálják – szovjet katonák felügyeletével. Aztán mindenki a Gulágra kerül, és egy idő után ott kellene előadniuk a művet egy orosz tábornoknak, aki azt egykor Szibériában magától Petőfi Sándor fiától hallotta.
Történelmi parabola, annyira szürreális a világ, amit ábrázol, annyira hihetetlen, hogy rögtön tudjuk, ez maga a valóság. (A tényleg megesett alaptörténetet Mong Attila írta meg először.) Ebben a színpadi világban nyilván minden más, és nemcsak a Gulág szörnyűsége, hanem a holokauszt elmondhatatlan története is megjelenik például egy egészen költői monológban Braun Jolántól – aki nem merte eddig elmondani, hogy meghalt. Pedig a falubéliek biztosítják róla, ha meghalt, meghalt. Nem kell azt szégyenleni, mostanában másokkal is előfordult az ilyesmi.
Most újraolvasva a darabot, sok minden másként hangzik, mint közel 15 évvel ezelőtt. Az orosz tábornok az eredeti költeményt szeretné hallani, nem a belőle készült operettet. De hiszen ez egy átdolgozás – védekeznek az előadók (akiknek egyike-másika mintha a Szentivánéji álom mesterembereire hasonlítana kicsit). Mire a tábornok: „Mi az, hogy átdolgozás? A Párt a remény színházát szeretné látni, egy mosolygós igent a nihilista nem helyett, nem holmi átdolgozást.”
Szóval, már csak azért is fontos, hogy megjelent, mert nem túl valószínű, hogy a Vidnyánszky Attila által megszállt és elrabolt mai Nemzeti Színházban színre kerülhetne ez a darab. A „mosolygós igen” hódít most. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan jő egy jobb kor, amikor valahol olvasván akár ezt a kis karcsú kötetet, valaki felkiált: miért ne játszanánk el! És eljátsszák majd.
(Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Poket, 2024.)
D. J.
