Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
És mégis mozog
Az egyre sivárabb sajtóvilágban üdítő oázis a Mozgó Világ című folyóirat, amely évtizedek óta a „viharos történelmi változás tanúja”. Helyet ad hosszabb, alapos és érdekes tanulmányoknak, novellákat, regényrészleteket közöl, versek jelennek meg benne – havonta izgalmas szellemi kaland kézbe venni. A lap hűen követi az egykori fontos képviselője, Vitányi Iván fémjelezte irányvonalat; főszerkesztője 1984 óta – azaz negyven esztendeje – P. Szűcs Julianna művészettörténész (előtte volt a „régi Mozgó”, azóta az „új Mozgó”). A Mozgó Világ jellemzője a kiváló szerzők sora, akik meglehetősen határozottan állnak ki a demokrácia egyre megtépázottabb elve mellett. Elemzések és kritikák. Ráadásul minden hónapban egy-egy érdekes nyilvános „fapados” beszélgetés szerkesztett változata, korábban Pikó András, mostanában Herskovits Eszter vezetésével.
A legutóbbi duplaszám (2024. 2–3.) az „új Mozgó” és a magyar társadalom legutóbbi húsz évét foglalja össze. 2004-ben lett Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja – sorsfordító pillanat volt. Nagy lehetőségek és remények. Komoly kérdés, mire jutottunk ezzel a sansszal.
Ahogy előszavában a főszerkesztő fogalmaz: „A Mozgó Világ 2–3. számának első része a Magyar Köztársaságról szól, úgy is mint eróziót elszenvedett fogalomról, és úgy is mint a lejtőre vitt szomorújátékunk szinteréről”. A második részben egy-egy lappárt kapnak az elmúlt húsz esztendőből válogatott jellemző szövegek és ezek szerkesztői kommentárjai.
És persze a mindig izgalmas kritikai rovat és a hónaplók. A majdnem 300 oldalas kiadványból csupán néhány jellemző írás, amit kár lenne kihagyni: Pető Iván A köztársaság ünnepe? című munkája, vagy Majtényi László A haza és a köztársaság – elveszni vagy haladni című cikke. Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértelme mindig lenyűgöző, most, az Ukrajna elleni agresszió idején, különösen fontosak elemzései. A rendszeres szerzők közül én sosem hagyom ki Fleck Zoltán jogi alapossággal megírt, mégis a jogállam mellett szenvedélyesen elkötelezett dolgozatait. Farkas Zoltán vagy Karsai László elemzései is kötelező olvasmányok, ahogy Dalos György havi összefoglalóit, Vásárhelyi Mária pontos és szomorú, szakszerű médiaelemzései is el kell olvasni, ha tudni akarjuk, hol élünk.
(Mozgó Világ, 2024. 2–3.)
Back to Black
Amy Winehouse szenvedélyes és tragikusan rövid élete is mozifilmmé vált, szórakoztatóipari darabbá, ami persze elkerülhetetlen, ha valaki ebben a műfajban él és hal – ráadásul sikeresen. A rocksztárokról szóló mozik viszonylag könnyű sikerrel kecsegtetnek, hiszen a remek dalok önmagukban vonzzák a közönséget. Ahogy az is jóleső borzongással tölti el a nagyérdeműt, hogy újra és újra megnézheti: a sikert és a csillogást nem adják ingyen. Bizony, ennek általában megvan az ára – ne tessék szomorkodni, hogy legfeljebb a zuhany alatt tetszik énekelgetni. A filmet Sam Taylor-Johnson, A szürke ötven árnyalata rendezője jegyzi, ami biztosíték a profi, a kliséket ügyesen használó, népszerű, de felejthető műre. Mindenesetre a dalok biztosan jól szólnak, a szereplőkben lesz szenvedély. A végét a történetnek tudjuk – szerelmi csalódás, alkoholmérgezés, halál –, jó érzés, hogy mi ép bőrrel hagyhatjuk el a mozit.
(Sam Taylor-Johnson, Back to Black, 2024)
D. J.