Petruska András énekes-zenész előadó tíz éve, 2014 tavaszán adta ki első lemezét; a koncertalbumon az akkor átadott 4-es metró állomásait énekelte meg. A művésszel az elmúlt évtizedről és terveiről beszélgettünk az Újbuda Nagykávéházban.
Melyik a kedvenc dalod az idén jubiláló Metropolita albumról?
A születésnap alkalmából újra megismerkedtem a régi dalokkal. Izgalmas élmény volt. Ezek a szerzemények túlélték az elmúlt tíz évet, a bennük rejlő üzenet ma is érvényes. Ugyanakkor valóban mindig van egy kedvenc. Az enyém a Szent Gellért tér című szám, amely reményeim szerint csakugyan mindenki hangján szól. „Ez a hegy büszkén áll, akár egy vár, befogja a napot, tövében kerékpár jár, pizzafutár koptatja a betont, melyen egykoron decens hölgyek és urak léptek, s kézfogásukból sarjadtak új nemzedékek. Itt ugyebár közhely ma már, vagy egymás közt vitatható, rongyszobor áll, doboz, gitár, balkezes koptató. A hetes busz füstjelét hunyorgó szemmel nézem, fürkésző indián pillantást én átérzem. Lennie kell egy dalnak, köztünk valahol. Mindenki hangján, mindenkiről, mindenkinek szól.”
Miért fontos számodra a Gellért-hegy és környéke?
Egyszer arra sétáltam. Oké – mondtam –, itt egy hegy, Duna, híd. Mind közhely. Aztán hirtelen a Cseh Tamás-szoborba botlottam. Néztük egymást. Ekkor jött az album ötlete. Ha Cseh Tamás után sokadikként énekelem meg ugyanazokat a városi zajokat, a városrészt, muszáj valahol őt is belecsempészni. Ezért született a Szent Gellért című dal Cseh Tamás zsánerében.
Szerinted mit mondana a művészetedről?
Nem tudom. Sokan mondták akkor ezt a Cseh Tamás-párhuzamot, de részemről ez csupán tiszteletadás. Nem az ő betöltetlen helyére szeretnék ülni, hanem a sajátomat megteremteni. Két, számomra ikonikus zenész van: Cseh Tamás és Freddie Mercury. Ők nem csupán dalokat írtak, műveikbe a karizmájukat is belekomponálták. Nekem az a fontos, hogy megtaláljam a saját hangomat, és azon keresztül kommunikáljak.
Sikerült?
Ezt majd a temetésem után beszéljük meg. Négy évig album nélküli zenészként dolgoztam. Aztán jött a Metropolita. Ezen az akusztikus gitár amerikai, ír áthallású irodalmát igyekeztem megmutatni, természetesen a magyar hangulatot előtérbe helyezve. Tudatos kutatómunkával így találtam rá a moldvai, kalotaszegi vonalra, a táncházmozgalomra, ami a Metropolita lemezen is visszaköszön. Mindeközben azt gondoltam: nézzük meg, mit jelent idepottyanni, itt élni, itt tervezni a jövőt. Hiszem, hogy egy új fejezet a korábbi kritikája, de mindig másfajta motivációkkal születik. A megtörténtekből levont tanulságokat leszűrve. Így jött létre az első, majd a második és harmadik album.
Tíz esztendővel ezelőtt a szakma szárnypróbálgató trubadúrként tartott számon, magányos énekes voltál. Tudatos koncepció volt? Továbbra is ehhez tartod magad?
Ez kettős érzés bennem. Jó, ha kívülről akasztanak rá valamilyen címkét az emberre. Így válik besorolhatóvá. Az biztos, hogy formai szempontból, ha nem is magányos, de szólista vagyok. Egy szál gitárral kezdtem, amelyet egész zenekarként használok. Ilyen a játéktechnikám: a hüvelykujjam a basszusgitár, két másik a kísérő, negyedik az ének, miközben a gitáron dobolok. A Metropolita is így indult. Aztán pont a népzenei vonal miatt az egyik vendégművész, Temesvári Bence a turnéra velem maradt. Később a következő albumra szintén. Körülbelül 500 koncertet adtunk együtt.
Mondhatjuk, hogy új műfajt teremtettél?
Alapvetően mindig az a zene érdekel, ami nincs. Szociológia szakon tanultam. Első évben egyszer beadtam egy olvasmánykivonatot. Az oktató azt mondta, egész jó, csak hiányzik belőle a saját véleményem. Szociológus ugyan nem lettem, de előadóként ez az élmény a mai napig befolyásol. Nem azt akarom elmondani, amit már előttem százezren.
Akkor vajon a Metropolita egyfajta szociológiai tanulmány? Hiszen végigmész a városon a 4-es metró vonalán, különböző helyszíneken, különböző emberekkel, élményekkel találkozol.
Az egyetemet arra használtam, hogy gitározzak és a zenélésről álmodozzak. Ez nem feltétlenül volt jó. Mégis ott alakult ki bennem egy alapvető szemlélet arról, hogy mit adhat a társadalomtudomány. Minden érdekes, minden mögött van valami, egy állandó kíváncsiság, kritikai érzék. Szerintem a zenémben is ez köszön vissza.
A jubileum apropóján különböző streamingfelületeken egy háromlemezes kiadvány is megjelent; demófelvételek a próbafolyamatokról. Mit látható ezeken?
A digitális korban az emberek közelebb kerülnek egymáshoz. Nem élnek elzártan, a közönség tagjai egyenként is megszólíthatók. Akkor miért ne mutassam meg a daloknak legalább a kezdő arcát? Még úgy is, ha azok kissé hamiskásabbak.
Nem vagyok abban biztos, hogy egy általam rajongott művésznek a bukdácsolásait is szeretném látni…
Az ilyen kockázatokat általában utólag szoktam végiggondolni. Korábban azzal gyanúsítgattak, hogy ilyen-olyan tehetséges vagyok, és erre születni kell. Holott valamikor pont ez a sérülékenyebb oldal nyújt betekintést, további lendületet egy kezdő zenésznek. Minden dalon dolgozni kell, át kell menni minden fázison.
Mivel rukkoltál elő a Petőfi-emlékévben?
Egy különleges albummal; négy év szünet után Maszkurával és Kathy Zsolttal. A Petőfi-emlékévhez kötődő Megint beszélünk című album a Spotifyon is elérhető. Mindig szerettem volna részt venni egy olyan produkcióban, ahol nem én vagyok az egyetlen csavar a gépezetben, több egyenértékű frontember játszik együtt. A 2022-es lemezzel ez a szakmai álmom vált valóra. Így kerültem közel Petőfihez, aki a mai zenészeknek rendkívül hálás feladatot jelentő verseket írt. Azt mondják róla, hogy ma igazi popsztár lenne, sikeres zene- és dalszövegíró. Mindent hoz, amit én személy szerint egy popsztárban értékelni tudok: érzékeny a közéletre, és minden üzenetét úgy fogalmazza meg, hogy az száz esztendővel később is érvényes legyen.
Melyik megzenésített Petőfi-vers a kedvenced?
A Forradalom. Korábban nem ismertem. Eredetileg mindenáron az Akasszátok fel a királyokat! című verset akartam feldolgozni. Már a zenei alapon dolgoztam, amikor azt mondtam: inkább valami nagyon hasonló kellene, valami dühös, valami forradalmi, amelyhez nem feltétlenül kell történelmi kontextus. A repetitív versből végül egy szerintem nagyon izgalmas, repetitív zene és dal született.
Művészként mindig az aktuális dolgok motiválnak, ezek csengenek vissza a dalaidban. Mi foglalkoztat mostanában?
Nehéz meghatározni, mi az igazán aktuális. Inkább egy érzést próbálok megragadni. Sokszor azon kapom magam, hogy szürreális dolgokat rakok össze. Engem az vonz, ahogyan egy személyes történet egy adott társadalmi jelenségbe beágyazható. Az előző lemezen van egy dal, aminek az a refrénje, hogy „Ezek után nem csoda, ha nem megy igazán”. A társadalmi megfelelési kényszer, munkahelyi hajtás után a legutolsó versszakban a hálószobában kötünk ki. Nem mehet minden igazán, néha még a legintimebb pillanatban is megjelenhet a társadalom. A nagy ívű döntéseink mögött személyes történetek bújhatnak meg. Igyekszem az ehhez hasonló gondolatokat a műveimbe is belekomponálni, az egyéni felelősségem tudatában.
Tóth Kata
