Kulturális eseménysorozattal ünnepli a főváros Pest és Buda egyesítésének 150. évfordulóját. Az emlékév egyik meghatározó eleme a Budapest Könyvfőváros program. Ennek fő attrakciója a Budapest Nagyregény lesz, amely a főváros 23 kerületéről szól, 23 különálló, mégis összefüggő fejezetben. A XI. kerület történetén Nagy Gabriella író dolgozik.
Kik írják a Budapest Nagyregényt? Írók vagy civilek?
A 23 kerületről 23 író írja meg saját történetét, vagyis az írók írják. A civilek és helytörténészek által küldött érdekes sztorikat és adalékokat pedig felhasználhatjuk, ha illeszkednek a történetünkbe. Persze mi magunk is alapos kutatómunkát végzünk. Azt próbáljuk elmesélni, hogyan éltek az emberek az elmúlt 150 esztendő alatt ebben a mára monumentálissá nőtt városban és annak egymástól merőben különböző városrészeiben. A szerzők és a megírandó kerületek párosítása nem volt egyszerű feladat a szervezőknek, mert szinte mindannyian több kerülethez kötődünk, az ember élete során sok helyre vetődik, ugyanakkor ez a mozgás, a generációk, családok vándorlása jelentheti az összekötő kapcsokat is az egyes történetek között, amitől a 23 írás regényként lesz majd olvasható.
Milyen, a XI. kerülethez fűződő történetek érkeztek a nyilvános gyűjtőkampány során?
A kampány márciusban zárult, a dokumentumokat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársai gyűjtötték össze. A válogatás során az igazán inspiráló, jó kiindulópontot és ötletet adó elbeszélések maradtak fenn a rostán, azokat kapták meg az írók. A XI. kerületről szóló fejezethez több olyan történet is érkezett, amelyek az én fejemben is megfordultak, például a Millenniumra megépült vigalmi negyedről. A Gellért-hegytől a Kopaszi-gátig elnyúló lágymányosi szórakoztatócentrumot Kis Konstantinápolynak hívták, éttermei és szórakozóhelyei török stílusban épültek, Konstantinápoly épületeinek másaként. A mai Schönherz Kollégium helyén például az Aja Szófia dzsámi állt. A központi téren felváltva zenélt egy török katonai zenekar, Dankó Pista és Hamza Gyuszi cigányzenekara. Olasz tarantellások, kis-ázsiai népdalénekesek, török hastáncosnők is felléptek, orfeum és pezsgősátor üzemelt. Vicces, de azért ment csődbe, mert a Lágymányosi-tó közelsége miatt elárasztották a negyedet a szúnyogok, és a szórakozásra vágyó vendégeknek elment a kedvük a vakarózástól. De vannak bőven még érdekességek: nem sokan tudják, de a Gellért-hegyi Citadella az 1849-ben lerombolt Csillagda nevű csillagvizsgáló köré épült, a Szent Imre Kórház területén pedig a népszerű Erzsébet sósfürdő működött, mert a földből glaubersóban gazdag gyógyvíz bugyogott föl.
Mik a Budapest Nagyregény alapszabályai?
Szabály, hogy minden fejezetnek két fő korszakban kell játszódnia, azonban – ahogy minden regényben – olyan korokba is kitekinthetünk, amelyek a szereplők emlékezetében élnek. Az én elbeszélésem is ilyen. Alapvetően az 1930-as és az 1970-es évekre koncentrálok. A XI. kerület 1934-ben született, akkor osztották három részre az I. kerületet. A központi helyszíneim az életem színterei: a mai Karinthy Színház és a villamosremíz környéke. Ötven esztendeje élek a XI. kerületben, 1972-ben költöztünk a Bartók Béla útra a családommal, de laktam az Eszék utcában is.
Utóbbi valódi bel-budai utca sárga keramittal a Kosztolányi Dezső tér, az egykori Lenke tér közelében. A mai Bartókot egyébként Fehérvári útnak hívták korábban a Budai körút elágazásáig, a mai Móriczig; ami azon túl nyúlt, és elért egészen a Kelenföldi pályaudvarig, az Átlós út volt, majd 1920-tól az egész megkapta a Horthy Miklós út nevet. A kerület már a századforduló környékén is rendkívül sokszínű volt, a magas házakkal beépített szakasz a Gellért tértől a körtérig (1920-tól Horthy Miklós körtér) egészen más képet mutatott, mint a külvárosi rész, ahol most is lakom. A század elején, még az Osztrák–Magyar Monarchia idején tömegek érkeztek az akkor még csak egyszerű vasútállomásként működő Kelenföldi pályaudvar környékére, hogy a jobb megélhetés reményében a munkaadó gyárak, üzemek közelében telepedjenek le.
Felfigyelve erre Kudelka Jakab építész a múlt század elején megvásárolt több környékbeli telket, amelyen 1910-re felhúzott három háromemeletes bérházat. De ez akkor még annyira külváros volt, hogy míg a Kelenföld Kocsiszín meg nem épült, és el nem indultak az első villamosok, Kudelka családja még ingyen kocsijáratokat is ígért a lakóknak, hogy ne mondják fel a bérletet, mert gyalog kell munkába járniuk. Ezekkel a házakkal szemben aztán 1913-ra felépült a villamosremíz dolgozóinak szánt Beszkárt-ház, később pedig, 1972-ben a kettő közé egy panel, amelyben egy házépítéssel foglalkozó vállalat dolgozói – amilyenek a szüleim voltak – vásárolhattak öröklakást.
Az írásomban ennek a három háznak a lakói a főszereplők, köztük a családom. Egymást néző házak a munkacíme. De nem csupán erről a kisvilágról esik majd szó a történetben, a hőseim járnak-kelnek a városban, közlekednek, vendégek érkeznek hozzájuk, emlékeznek és mesélnek. Van mit, ugyanis sok köztük a történelem nagy fordulatait megszenvedett, küzdelmes életű ember.
Fontos még az is a nagyregényben, hogy a különböző kerületekről szóló fejezeteknek reflektálniuk kell egymásra. Mivel az én családom több mint 110 éve rákosszentmihályi, és a harmadik könyvemet írom róluk, illetve XVI. kerületi történetekből, adja magát, hogy Kiss Noémival találjunk a történeteinkben kapcsolódási pontokat. Részemről biztos lesz, hiszen több szereplőm is rákosszentmihályi. A terjedelemre vonatkozóan is vannak játékszabályok: legfeljebb 30 ezer karakter, azaz nagyjából tíz oldal lehet egy fejezet. A nagyregény tehát nagyjából 230 oldal lesz.
Ez egy fiktív történet? Mekkora hangsúlyt kapnak benne a beérkezett civil történetek?
Sajnos az említetteken kívül leginkább csak töredékek, helytörténeti adatok értek el hozzám, nem személyes történetek. De törekszem rá, hogy a kerület jó pár izgalmas sztorija, legendája, pletykája is visszaköszönjön az írásomban. Fontos tudni azonban, hogy minden gyűjtés csak alapanyag, maga a szöveg dönti majd el, hogy mit bír el, a szereplőim sorsába mi illeszthető. Ne várjon senki dokumentarista vagy történeti hitelességű könyvet, bár dokumentumokból dolgozunk, a fikció mozgatja a szálakat, a fantáziánk teremti meg és teszi élővé a hősöket, még akkor is, ha valaha élt valós figurák. Szépirodalom lesz, várostörténeti alapanyagból.
Az írók egyeztetnek egymással?
Persze, fontos, hogy kapcsolódjunk, és ne átfedések legyenek, hanem izgalmas oda-vissza utalások, több fejezetben is felbukkanó, az egyik történetből a másikba vándorló szereplők és motívumok. Nem lesz egyszerű, hiszen a szerzők között olyan is akad, aki zárványként tekint a kerületére, amelyhez nem lehet kapcsolódni. De van idő, a végleges szövegeket július közepére kell megírnunk, hogy a regény novemberben megjelenhessen. Mindenesetre példátlan és különleges vállalkozás, amelynek végén 23 szerző 23 stílusban megírt, 23 írói világot képviselő fejezetéből remélhetőleg egy összefüggő, regényként olvasható, izgalmas történet születik Budapestről.
Tóth Kata
