Egy sztár a történelem viharában –Szeleczky Zita: bűne a koré, mely szülte őt (2. rész)

Folytatás az Újbuda újság március 29-ei számából.


Szeleczky Zita színpadon is mind jelentősebb sikereket ér el. A Nemzeti Színház, amely ez idő tájt valóban a magyar színjátszás legfontosabb intézményének számított, már akadémista korától ösztöndíjasként foglalkoztatta. Egyik első, kisebb szerepét Móricz Zsigmond némileg elfeledett művében, a Forr a borban kapta, a kritika szerint „említésre méltó” alakítást nyújtott. Ami ennél nyilván fontosabb lehetett neki, hogy olyanokkal léphetett egy színpadra, mint Ódry Árpád, Gózon Gyula, Várkonyi Zoltán.


A Nemzeti aztán hamar szerződtette, de mellette sorban jöttek a filmek. Első, Tanulj meg szeretni című filmjében – amely az ötvenedik hazai hangosfilm volt –, rögtön főszerepet kapott. „Szeleczky kisasszony első filmjében irigylésre méltó szerepet kapott. Mindössze 27 ruhája, 22 kalapja, 28 pár cipője és 4 bundája van a filmben.” – számolt be a Színházi Élet a legfontosabbról. Hamar bekerült a skatulyájába. Ahogy a Fekete gyémántok című Jókai-regényből készült film kapcsán írták róla: „Szeleczky Zita a kis parasztlány romantikus szerepében, bájos arcával, filigrán alakjával és szívhez szóló bensőséges hangjával igazi romantikus hősnő illúzióját keltette”. Bájos arc, filigrán alkat, szívhez szóló hang – amit mi már, talán technikai okokból is, olykor inkább nyávogásnak hallunk. Ezek a jelzők határozták meg leginkább Szeleczky filmes szerepköreit.

Fotó: fortepan


Egy következő karakterében így jellemezték: „Az annyi szívvel játszó Szeleczky Zita ezúttal démonka. Butácska, olyan az egyénisége – s természetesen a szerepe szerint – mintha most keverték volna valami bárpulton. Iszik, vonaglik, fél centi memóriája sincs, de emellett annyira nő, annyira szép, hiúságát annyira szolgálja, hogy belészeret a »Babaotthon« nevű kórház híres professzora”. Ebben a filmben a szerelmi versenyben a szigorú doktort játszó Gobbi Hildával kellett megküzdenie. Hamarosan a legnagyobbakkal forgathatott együtt: Jávor Pállal, Páger Antallal, Kabos Gyulával, Kiss Manyival, Vaszary Piroskával, vagy éppen Latabár Kálmánnal.


A Nemzetiből később, sok klasszikus szerep után – játszott például a Bánk bánban, a Peer Gyntben – az Operettbe került. Sztárgázsiért persze. 1940-ben a Mária főhadnagy címszerepéért esténként hatszáz pengőt kapott. (Tudjuk: „havi 200 pengő fixszel, ma az ember könnyen viccel.”)

A politika színpadán


Szeleczky filmjeiben nem akadtak politikai, közéleti mondanivalók – nem mintha a színész feltétlenül felelős lenne azért, amiben játszik. Egy rádióműsor-sorozatban biztatta a katonákat a további, ma már tudjuk, kilátástalan harcra. A háború vége felé egy, a német fasiszták melletti kiállásra és az oroszokkal szembeni ellenállásra buzdító rendezvényen lelkesülten szavalta el Petőfi Sándor Fel a szent háborúra! című versét. (Ez jelent meg lapunk idei március 15-i számának címlapján. Más kérdés, hogy 1944-ben más volt a kontextusa a „Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba’.” soroknak.) Pusztán ezért talán nem érte volna különösebb retorzió, bár a sors útjai akkor is kifürkészhetetlenek voltak. Hiszen mint láttuk, jó néhány a szélsőjobb, a nyilasok kegyeit kereső művésznek megbocsátottak a háború után, miközben olyanokat lehetetlenítettek el, mint Jávor Pál, aki pedig kiállt kitaszított kollégái mellett, és ezért súlyos büntetést szenvedett.

Fotó: fortepan


Szeleczky elmenekült. Még elterjesztette volt férje segítségével, hogy meghalt, aztán Olaszországon keresztül Argentínába jutott. Itt magyar színtársulatot próbált szervezni, kisebb-nagyobb sikerrel, Az ember tragédiájából felolvasó színházat rendezett, verses-hazafias esteket tartott, és ezekből próbált megélni. Az országban sok volt a háborús bűnös, a szélsőjobboldali, a volt nyilas menekült. Úgy tűnik, Szeleczky megtalálta velük a hangot, s ők egyik ikonjuknak tekintették. Ezzel együtt szerepének erős túldimenzionálása volt, hogy az 1960-as évek elején, amikor Adolf Eichmannt Argentínában elfogták és Izraelbe vitték az izraeliek, Magyarországon született olyan hagymázas terv, hogy a magyaroknak is „el kellene lopniuk” saját háborús bűnöseiket, köztük Szeleczkyt.

Fotó: fortepan


Szeleczky Zita 1990. szeptember 19-én – negyvenöt esztendei emigráció után – érkezett először látogatóba Magyarországra. A művésznő megérkezésekor a következőket mondotta: „Már a repülőgépen sírva adtam hálát Istennek, hogy megérhettem: egy szabad nemzeti Magyarországra jöhettem haza, negyvenöt év után, ahol ismét a régi címeres nemzeti zászló fogad”. Az idős színésznő végül hazatelepült Magyarországra. Bár régi filmjeit sokat játszották, közben felnőtt vagy két generáció, amelynek tagjai már nem ismerték. Adott interjúkat, itt-ott szerepelgetett, de nyolcvanon felül már nem tudott visszatérni. Az erősödő magyarországi szélsőjobb, az itteni viszonyokban minden bizonnyal nehezen eligazodó asszonyt sokszor próbálta saját legitimációs céljaira felhasználni, ami szintén nem segített neki. 1999 nyarán halt meg Érden, ahol utolsó éveit töltötte.


Dési János

A ROVATBÓL

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support