A 21. század nemcsak okoseszközöket és mesterséges intelligenciát adott a világnak, de kitermelte a kütyüző óvodást, a bezárkózó, videójáték-függő középiskolást. A biztonságos internet világnapján is felmerült a kérdés, beszélhetünk-e bármiféle biztonságról, amikor a gyerek képtelen elszakadni a mobiljától? A toxikus használat az egész társadalmat érinti, a nagyszülők is többet nézik a képernyőt a kelleténél. Hol a határ, és hogyan lehet azt meghúzni? Ezúttal a digitális nevelésről könyvet író Tóth Dániel pszichológus, influenszer szolgál válaszokkal, aki játékfüggőből vált segítő szakemberré.
Azzal, hogy feketeöves gamer vagy, gondolom, menőnek számítasz a fiatalok között. Amikor bemész egy iskolába erről beszélgetni, te vagy a hiteles fickó, aki megérti őket?
Valahogy így. A szemléletem sem hasonlít az átlag felnőttéhez, hiszen a videojátékok a mai napig részei az életemnek, és nem gondolom, hogy ki kéne nőni belőlük: áldásos hatásuk lehet számos életkorban, készségeket fejleszt, időskorban pedig frissen tartja a szellemet. De velem is megtörtént az, ami sok fiatallal. Serdülőként beszűkült életet éltem, az iskolában mindig megmondták, mit kell csinálni, szabadságra vágytam. Ekkor szabadultam be az online játéktérbe, ahol bármivé válhattam, bármit megtehettem. Ezért veszélyeztetett az idős korosztály is: kisebb az életükben a mozgástér, sok a bizonytalanság és a szorongás, egyedül érzik magukat. A digitális térben viszont bármit szabadon megélhetnek. A függőség ott kezdődik, amikor felborul az egyensúly. Amíg az életünk tortájának csak egy szelete a videojáték vagy a social media, addig az szórakozás, legfeljebb ártalmatlan időpocsékolás. Amikor azonban a képernyő mindennél fontosabb lesz, a munka, a barátok, a párkapcsolat, az egészség, akár az evés is háttérbe szorul. A függő nem tudja, de nem is akarja kontrollálni addikciója tárgyát, amelynek már napi 6–12 órában rabja. Gépidőn kívül megjelennek az elvonási tünetek: izzadó tenyér, gombóc a torokban, ingerlékenység, kedvetlenség.
Az adatok is elég beszédesek: naponta átlag 6 óra 42 percen keresztül nézünk képernyőt, ennek a felét mobilon. Miért ennyire vonzó a mobilozás? A kíváncsiság hajt minket?
Több lábon áll a történet. Egyrészt óriási élmény, hogy a virtuális térben kiszabadulhatunk a fizikai valóság keretei közül. Sokkal nagyobbak a terek, lazábbak a szabályok, megengedőbb a világ. A valóságban nem sokáig tudnánk a belvárosban kétszázzal száguldozni, míg egy játékban ez működik, sőt, teljes sebességgel nekimehetünk egy fának, hajunk szála sem görbül. Tehát a következménynélküliség is nagyon vonzó. Másrészt a digitális tér végtelen, míg a valóságban mindennek keretei vannak. A digi térben mindig ott van még egy rész a sorozatból, még egy pálya, még egy vicces videó. A mentális kisgömböcünknek nagyon tetszik ez a vég nélküli élvhajhászás. Csak mindeközben nem vesszük észre, hogy áldozattá válunk. Minden fórumon azt hangsúlyozom, hogy ma már nem lehet úgy egészséges, boldog gyermeket nevelni, mint régen, minket nem kellett a szüleinknek felkészíteni a digitális világra. Én tudom, milyen volt okoskütyük, internet, számítógép nélkül létezni, amit egy mai gyerek képtelen felfogni. Éppen ezért muszáj segíteni nekik eligazodni ebben a világban. Erre a szülő azt mondja, ezt nekem senki nem tanította, akkor én hogyan tanítsam meg. Ez jogos. Hiába kérik sokan, hogy javítsam meg az elromlott gyereküket, pszichológusként a munkám nagy része a szülők edukálásával telik, akik abban tévelyegnek, hogy tiltsam vagy engedjem. Mindkettő hibás gondolat. A teljes tiltással nem óvjuk meg a gyereket és nem tanulja meg a helyes használatot, a teljes elengedés pedig még rosszabb, például amikor a szülő adja a gyerek kezébe a mobilt, kvázi digitális cumiként. Megszokjuk, hogy etetésnél, pelenkázásnál, utazás közben, amikor gyorsan rendet akarunk, beadjuk a cumit. Aztán csak nézünk, amikor felüti a fejét a figyelem- és viselkedészavar, a digitális autizmus.
Mi a különbség gyerek- és felnőtt függőség között? A WHO kétéves kor alatt egyenesen tiltja a képernyő használatot, mert hátrányosan befolyásolja az idegrendszer fejlődését…
A gyerekek idegrendszere nagyon képlékeny. Ha babakorban túl sok az intenzív audiovizuális stimulus, akkor a hagyományos ingereket nem fogja tudni normálisan fogadni. A szülő később arra fog panaszkodni, hogy már semmi más nem köti le a gyereket. Ráadásul amikor a kisgyerekek idegrendszere alkalmazkodik a digi világhoz, a türelem, az önkontroll, a verbális kommunikáció és más korosztályos készségek lassabban alakulnak ki. A szülő persze megijed, hogy beteg a gyerek, mert olvasta, hogy az okostelefon autizmust okoz. Ez ugyan tévedés, ám a mobilozás, videojátékozás kísértetiesen hasonló tüneteket válthat ki. Amikor a gyerek már nem reagál a saját nevére, biztosan át kell őt pakolni egy időre a való világba. A WHO azt is mondja, hogy négyéves korig nulla legyen az egyedül töltött képernyőidő. Ez azt jelenti, hogy a „tessék fiam, itt egy tablet” helyett együtt kezdjük el az ismerkedést a digitális világgal: együtt nézzünk meg egy állatos videót vagy videochateljünk a nagyival. A lényeg, hogy ne hagyjuk magára, segítsünk feldolgozni az élményeket. Tizennyolc éves korig szinte minden digitális probléma – függőség, cyberbullying, sexting, életveszélyes online kihívások – ott terem meg, ahol a gyereket magára hagyták a digitális dzsungelben. Ők ennek a dzsungelnek a farkastörvényei szerint válnak Mauglivá. Ilyen törvény a „bármit megtehetsz másokkal következmények nélkül”, az „annyit érsz, ahány lájkod van” vagy a „csak a pillanatnyi élmény számít, hosszú táv nem létezik”. A károk közé sorolandó a memória általánosan megfigyelhető romlása, a fáradékonyság, a szorongás, a depresszió, vagy éppen az idegi alkalmazkodás. Agyunk neuroplaszticitásának köszönhetően amit sokat gyakorlunk, az egyre jobban fog menni. Ez a tulajdonságunk tehet arról, hogy a YouTube indulásakor jellemző 10-15 perces videóktól eljutottunk oda, hogy a TikTokon egy perc alatti videókat pörgetnek a fiatalok. Ha az ember figyelmi regisztere egy perc alá megy, az ingerek már másodpercekben mérhetők, ráadásul tíz másodpercenként kapok kéretlenül új ingereket. Mindez oda vezet, hogy már egy tízperces előadást is óriási kihívás lesz végighallgatni a suliban vagy a munkahelyen. Ideje felismerni, hogy nap mint nap döntenünk kell: azt választom, ami egészséges, vagy azt, amit akarok. A digitális világ leginkább az utóbbit adja meg.
Fejlődéslélektani alapvetés, hogy a gyermek nem azt tanulja meg, amit a szülő tanít neki, hanem amit lát. Ennek fényében hogyan fogjunk hozzá a digitális detoxikáláshoz?
A digitális nevelés a szülővel kezdődik, neki kell kiegyensúlyozott szokásrendszert kialakítani, mert így lehet a gyerek számára hiteles. El kell felejteni a fentről lefelé irányuló autoriter nevelési modellt, hiszen ma a digitális térben a fiatal sokszor ügyesebb a felnőttnél. Jó irány, ha együtt fedezik fel ezt a világot: hadd mutassa meg a gyerek a legújabb trendeket, influenszert, TikTok-videót, játékot, a szülő, a tanár pedig tegye ehhez hozzá az olyan hagyományos értékeket, mint az őszinteség, becsületesség, kitartás, tudatosság, mértékletesség – erre ugyanis a digitális világ nem tanít meg senkit. Amikor leülök beszélgetni egy osztállyal, elfelejtem, hogy felnőtt vagyok, ők meg gyerekek. Ők letojják, hogy pszichológus vagyok, csak akkor néznek fel először a mobiljukból, amikor kiderül, hogy gamer, influenszer is. „Végre egy ember, aki nem fog lehülyézni minket” – gondolják.
A szülők se nem gamerek, se nem pszichológusok, így nem tudnak haverként közeledni a gyerekükhöz, hiszen már a digi világ szókészletét sem értik…
Ez tény. Éppen ezért adok nekik rövid gyorstalpalót a játékokról, a legfontosabb azonban, hogy változtassunk a gyerekhez közeledés személetén. Az ugyanis, hogy milyen tartalmat fogyasztunk, elárul valamit rólunk, a pályaválasztásban is döntő lehet a digitális lábnyomunk. Hozzám nem úgy jön el egy fiatal, hogy segíts, képernyőfüggő vagyok. Hanem azzal kezdi, hogy elrontotta az érettségit, nem vették fel az egyetemre, vagy kibukott onnan, nem tud megmaradni egy munkahelyen sem, mamahotelben él. Vagy azzal, hogy nem volt még párkapcsolatom, nem szeretem a munkahelyem; nem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogyan tudnék saját lábra állni. Ilyenkor elkezdünk arról beszélni, milyen sorozatot vagy játékot szeret és miért, abban hogyan szokott viselkedni, milyen karakter bőrébe bújik szívesen. Ezekből rengeteg hasznos info és készség kiderül. Mivel utóbbiakat tudta nélkül több száz órán keresztül gyakorolta, könnyen lehet találni egy hozzá illő szakmát, és elindulhat felfelé a lejtőn.
Így tudunk mi is utat találni távolodó gyermekünkhöz?
Igen, de ez idő- és energiaigényes. Tizenöt éve ezzel foglalkozom, ismeretterjesztő videókat készítek Pszichológus Pasi néven a Facebookon és a YouTube-on. Ezért írtam a Digitális nevelés című könyvet, hogy átadjam a szülőknek a tudásom, hogy egyáltalán értsék, miről beszél a saját gyerekük. A legjobb, ha a gyerek a digitális karrierje elején megkapja a felkészítést. Ha már benne van, a szülő vagy rászánja az időt, levadássza a netről a digitális ismereteket, és irtó nagy türelemmel foglalkozik a gyerekével, vagy szakemberhez fordul. Ez sem egyszerű, mert akkora hiányterületről van szó, hogy még a határon túlról is megkeresnek segítségért. Ezért indítottam a Facebookon digitális nevelés klubot, hogy minél több szülő kaphasson instant tudást a témáról.
Mi a helyzet a szabályokkal? Napi egy-két órás képernyőkorlát, evés közben, hálószobában nincs mobilozás… Hozzunk otthon ilyeneket?
Persze. De csak az fog működni, ami koherens, hiteles, következetes, betartható. Nem az a lényeg, hogy szabad-e kütyüzni az asztalnál, hanem a „hogyanok”. Ha a szülők között nincs egyetértés, a gyerekek úgy játsszák ki őket egymás ellen, ahogy csak tudják. És olyan szabályt kell hozni, amit a szülő is betart. Ha van hétvégi közös offline idő a családban, vagy este mindenki leteszi a nappaliban a telefont, és ébresztőórára kelnek, az működik. A gyerekek jól fogadják a kereteket, ha azok állandók. Ha azért nem lehet kütyüzni, mert apa ideges, vagy anyu épp extra mobilidővel jutalmaz, akkor borul a rendszer.
Az iskolákban is vitakérdés, van-e helye kütyünek az órákon. Egyes intézmények kitiltják, mások beépítik az órai munkavégzésbe. Melyik a helyes?
A digitális oktatás számos lehetőséget hordoz, mert érdekesebbé tehetjük az unalmas feladatokat. Ennél sokkal nagyobb baj, ha a diákok a szünetben nem állnak fel a padból mozogni, vizet inni, ablakot nyitni. Ezért talán az a legjobb megközelítés, ha a gyerekek használhatják az iskolában az eszközöket, de csak feladatvégzésre.
Török Dániel
