Szeptemberben kerestem meg először, hogy egy interjú keretében beszélgessünk. Február végén – lapunk megjelenése előtti héten – találkozunk. Nagyon elfoglalt?
Igen. De ez dicsekvés, nem panasz.
A Terápia című sorozat utolsó, harmadik évadában egy Kosztolányi Dezső téri társasházban is forgattak. Mennyire sikerült megismernie a környéket?
Akkor semennyire. Korábban igen. Világváros és kisváros egyszerre. Én nem laktam itt, de otthon érezném magam: hagyományos is, friss is, nekem való.
Milyen szerepet játszott az életében a sorozat?
Fontosat. Ritka szerencsés együttállás volt. Kiérlelt forgatókönyvek, nagyszerű rendezők és kiváló játszótársak, kollégák, partnerek. Kivételes szerencse, ha egy színész ezt a szerepet eljátszhatja.
Mit jelent, hogy kiérlelt egy forgatókönyv?
Azt, hogy jó szakemberek írták, és sok szűrőn ment keresztül. Eredetileg izraeli széria volt, írója Hagai Levi, azóta a legfontosabb filmírók közé tartozik. Az első, puritán körülmények közt forgatott verzió annyira kiváló volt, hogy a formátumot megvette az HBO, és létrejött a Gabriel Byrne-féle amerikai változat, majd számos ország saját változata. A sok feldolgozásban a jó alapanyagon kívül biztosan szerepet játszik az is, hogy mivel tulajdonképp egy helyszínen játszódik, viszonylag olcsó legyártani. Azt hiszem, a Terápia egy évada kerülhet annyiba, mint a Trónok harca egy epizódja. Így aztán sok helyen leforgatták: Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, Romániában, Németországban és nálunk. A történetet mindenhol hazai viszonyokra fazonírozták. Állítólag a magyarban volt a legtöbb változás. Egyedül nálunk jelenik meg például a börtönszál az utolsó etapban.
Ön a Terápia főszereplőjét, Dargay Andrást alakítja, aki gyakran unortodox módszerrel dolgozik a klienseivel. Szívén viseli a sorsukat, közel kerül hozzájuk. Jól foglaltam össze?
Jól. Dargay András valóban sokszor a szakszerűnél jobban belefolyik a páciensei életébe.
Két évet hallgatott pszichológiát az egyetemen. Mennyire tudta alkalmazni a saját tanulmányait?
Ez egy szerep. Csak annyira vagyok pszichológus, amennyire meghalok a színpadon, ha leszúrnak. Viszont sokat tanultam ebből a munkából. Ülni például. Eredetileg sajtkukac vagyok, izgek-mozgok. A sorozatnak köszönhetően most már az sem zavar, ha egy kamera közvetlenül rám néz. Fényképezkedni viszont máig utálok.
Miért utál egy színész fényképezkedni?
A létezés egy folyamat, a kép pedig egy pillanatot rögzít. Ez engem feszélyez. Nem a fotó műfaja általában, hiszen az csodálatos, hanem a portrézás, ahol egy adott pillanatban kellene természetesen viselkednem egy idegen előtt, abban a nyomasztó tudatban, hogy mindez megmarad. Ki szereti ezt? Az igazolványképek is azért olyanok, amilyenek, mert ez a rémület és megfelelési kényszer ül ki az arcokra. Ha lenne idő feloldódni, megismerni a fotográfust, talán másképp lenne. Egy jó fotón egy spontán elkapott pillanat egész más.
Visszatérve a sorozatra, mi mindent tanult még a forgatásokon?
Sok szöveget. De az biztos, hogy testközeli szerep volt. A film műfajában csaknem mindig, de hiszen a színpadon is legtöbbször: a szerep lelki alkata és külseje is hasonlít a színészre. Fedésben vannak, így vagy úgy. Tehát hamarabb osztanak rám pszichológust, mint mondjuk iparost. Ez egyébként nem feltétlenül helyes. Tanulságos egy barátom esete. A Balaton-felvidéki háza melletti völgyben napokon át egy neki háttal álló igazi, subás, kalapos juhászra látott. Egy idő után kíváncsi lett, közelebb merészkedett hozzá, és akkor látta, hogy az illető juhász nő, aki a botjára támaszkodva Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését olvassa. Ebből is látszik, hogy mennyivel izgalmasabban is lehet szerepet osztani, nem kell mindig pofára menni. A Terápiánál azonban szükségszerű volt, hogy egy ötvenes, értelmiséginek kinéző színészt találjon a csatorna, és végül is engem választottak. Szerencsés egybeesés, hogy mindig is érdekelt a pszichológia. A szakmámnak jelentős felülete is gyakorlatilag egyfajta pszichológiai nyomozás. A színdarabban a szerző csak azt árulja el, amit a szereplő mond. Hogy miért mondja, az legtöbbször rejtekezik. A színházi próbamunka része, hogy nyomozzuk ki az okokat. A kimondott szó a jéghegy csúcsa, a többi megfejtendő. Ráadásul a forgatások idején múltam ötvenéves. Feltételezték, hogy elegendő tapasztalatom van ahhoz, hogy egy érettebb figurát eljátsszak. Tudok az emberekre figyelni, ami szintén egyfajta szakmai muszáj.
Korábban egy Fullajtár Andrea színésznővel folytatott beszélgetésben azt mondta, hogy ön mindig a búskomor értelmiségi szerepét kapja. Ez nem unalmas?
Ezt hívják skatulyának. Természetesen ebbe én viselkedtem bele magam. A minap viszont – betegség miatt – be kellett ugranom Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek Vang nevű vízárusának szerepébe, aki semmiképp sem egy búbánatos entellektüel. Ez a szerep nagyobb örömöt szerzett, mintha ismét orvost játszottam volna.
Milyenek voltak a visszajelzések?
A beugrásnál a visszajelzések mindig jóindulatúak. A kollégák vagy a nézők értékelik, hogy az ember két nap alatt megtanulta a szöveget.
Nem vette komolyan a dicséreteket?
Nem vagyok nárcisztikus vagy hiú alkat. Illetve de, csak engem az élet olyan sokat dédelgetett, gyakran érdemtelenül, hogy a hiúságom, köszöni szépen, elégedett. Az énképem is viszonylag reális, ismerem a korlátaimat. Nem kell fitogtatni, ami fitog, és hiábavaló rejtegetni azt, ami kínos. Inkább csak kordában tartom. Otthon és a munkában is.
Sosem tombol?
Már nem. Korábban tudtam agresszív, túlzó vagy kellemetlen lenni, nehezen tűrtem a problémák sziszifuszi ismétlődését. Ma már nem vesztem el a fejem, rendezőként és színházigazgatóként sem. Leginkább egyébként a műszaki ügyek tudtak felhúzni, de a kollégák mára kiválóak az Örkényben. A színház ugyanis fele-fele részben művészeti és műszaki intézmény. A „termék” pedig az előadás.
Hogyan lehet összeegyeztetni a menedzseri feladatot a művészivel?
Sehogy. A színház összművészet, ahol sok, különböző szakmájú ember dolgozik. Nálunk száz munkavállaló van, negyven különféle szakmával.
Az Örkény Színház Facebook-profilképén a társulat látható, amelyen ön az alsó sor szélén ül, szinte elvész a tömegben. A színház egészét tekintve is ott helyezi el magát?
Arra gondol, hogy miért nem ülök középen? Mert mindig csodálkozom azokon az igazgatókon, akik egyes szám első személyben beszélnek a színházukról: színészem, repertoárom, színházam, társulatom. A színház közös munka, semmi nem az enyém, minden a miénk.
Korábban azt mondta, hogy a színház nem politikai, hanem közéleti intézmény. Ugyanakkor szinte minden darabjukban van egy pici kiszólás, rafkós sugallat.
A Hamlet egésze például egy stadionban játszódik…
Pontosan, a színház közéleti intézmény, tehát nem tudja megkerülni a politikát sem. Ám nem direkt politikai feladata van, hanem színházszakmai. Ezen a téren két probléma lehet. Az egyik, ha a színház a napi ügyeken való felülemelkedésnek hazudja a gyávaságot, a másik, ha azt gondoljuk, hogy a színház valamelyik pártiroda szolgálóleánya. A színháznak elsődlegesen szakmailag kell jó előadást csinálnia. Hogy ebben van-e politikai sugalom, vagy nincs, az másodlagos. Nézzük az említett Hamletet. A Hamlet azért remekmű, mert a közéleti felülete éppoly gazdag, kibontható, mint a magánéleti, a lelki, vagy akár a színházi. Számos rétege van. A darabban egy kialakulóban lévő zsarnokságban Hamlet, a szabad lelkű férfi kérdőjelezi meg a fennálló hatalom genezisét. Mindezt a rendező egy éppen kialakuló, önmagát egyebek között stadionok építésével is definiáló uralom létrejöttekor egy aréna lelátóján helyezte el. Jó ötlet, de csak akkor lesz belőle színházi gondolat, ha ebben a környezetben az egész előadás – mint színházi esemény – koherensen megvalósítható. Az előadás igazolta az ötletet, így a díszletnek, a környezetnek az egész előadás játékmódjára ható gazdag jelentése lett. Hiszen a stadion nem pusztán épület; hanem filozófia, világnézet, ízlés is. Szimbólum. Ha a politika jelenléte színházi szempontból indokolt, és magas színvonalú és gazdag produktum születik, akkor nosza. Ilyen együtthatás nélkül az előadás csak vacak lesz, beszólogatás.
A színész is politizálhat?
Minden színész eldönti, hogy mennyire közéleti személy.
Ön mennyire tartja magát annak?
Kevésbé, mint a közélet szeretné, és jobban, mint én szeretném.
A Tanítanék Mozgalom január végi évértékelő gáláján nyolc percre felállt a színpadra, és elmondta Kölcsey Ferenc Parainesisének egy-egy részletét, elszavalta a Husztot és a Himnuszt. Miért nem mondott inkább egy beszédet?
Beszédet mondtam én, hiszen azokat a mondatokat válogattam ki a Parainesisből, amelyeket aktuálisan odavalónak éreztem. Ahol Kölcsey Ferenc a szolidaritást, az egymás segítségét és az összefogás erejét taglalja Kálmán unokaöccsének. Januárban volt a Himnusz születésének 200. évfordulója, ez adta az apropót, és maga a vers, természetesen. A Husztot azért mondtam el, mert arról szól, hogy ne visszafelé merengjünk a magyar múlt dicsőségén, hanem nézzünk előre, és dolgozzunk. Egyébként én is a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba jártam.
A színháztörvény kapcsán is megszólalt…
Ennek a törvénynek két sarokpontja volt. Az egyik, hogy az igazgatói kinevezéseket leginkább a központi hatalom, a kultúrkormányzat hatáskörébe utalta. Számomra nem szimpatikus, ha háttérbe szorul az önkormányzatiság. A színháztörvény egy központosító hajlamú hatalmi gondolkodás eredménye, én viszont a megosztott hatalmak híve vagyok. És azért, mert az a tapasztalatom, hogy ott tudunk hatékonyak lenni, ahol jelen vagyunk. A családban, a házban, ahol lakunk, a környéken, a kerületben, a városban. A központosítás szükségszerűen egyszerűsít és uniformizál. A törvény másik sarokpontja a finanszírozás központosítása volt. Egyebek között ennek a számlájára írható, hogy a jövő évadban a kívánatos nyolc vagy hét helyett négy bemutatónk lesz. Mi egyébként a fővárosi önkormányzat költségvetéséhez tartozunk, tehát a kormányzattal nincs kapcsolatunk. Ha az önkormányzatiság nem lenne visszavontabb állapotban, mint ahogy az kívánatos, akkor az Örkény Színházban újra több bemutató lehetne.
Mit gondol a színházi élet jövőjéről? Mit tekint feladatának?
Arra törekszem, hogy a fiatalabb színész- és rendezőgeneráció az Örkény Színházban helyzetbe kerüljön. Az új törekvések, az új gondolkodás érdekel. A fiatalok tartják a színházat a jelen idő sodrában. Az én generációm is jelen lesz, de a jövő évadban csupa fiatal, de legalábbis nálam egy korosztállyal fiatalabb művész fog dolgozni.
Tóth Kata
