A színház ne legyen múzeum

„Összeesküvés-elméletek helyett kommunikálni kell” – vallja Ónodi Eszter. A problémák megbeszélése lehet a szakmai megújulás kulcsa. A tehetségét több műfajban megmutató színésznővel egyebek között kamaszkori útkeresésről, színházról, nagy filmes pillanatokról és egy arany életről beszélgettünk az Újbudai Nagykávéház műsorában.

Mi a legmeghatározóbb élményed Újbudával kapcsolatban?
A B32 Galéria és Kultúrtérben az Ónodi Eszter & The Open Pub nevű zenei formációval léptünk fel tavaly. Izgultam, nem vagyok gyakorlott koncertező. Csurig volt a nézőtér. A közönség szeretettel és kíváncsisággal fogadott, ami ránk is nagy hatással volt. A MU Színházba leginkább nézőként jártam, miután a párom alternatív társulata, a Pont Műhely törzshelye volt. Korábban egyébként Újbuda mumus volt nekem. Az elmúlt húsz esztendőben szinte mindig eltévedtem. Lehet, hogy öt évvel ezelőtt nem is mertem volna eljönni erre az interjúra. Legutóbb tavaly, a kerület napi díjátadón jártam Újbudán. Akkor tudtam meg, hogy ez a legnépesebb és legnagyobb budapesti kerület.

Említetted, hogy a B32-ben számodra meglepő szeretettel fogadtak. Van, ahol ez nem így van?
Néha meg kell küzdeni a közönségért. Ez lehet koncert, színdarab. Az állandó nézőktől kapott fogadtatás általában jó. Az újaknál azonban nem tudni, mire számíthatunk. Mindig benne van a pakliban, hogy épp nem tárt karokkal fogadnak.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színésznő szeretnél lenni?
Sokáig mélyen eltemetett vágyam volt. Kamaszként mindenki elgondolkodik, ki is ő, mit akar az élettől. Érettségi után a színművészetire, illetve az ELTE magyar–angol szakára is felvételiztem. Előbbire nem vettek fel, a harmadik fordulón kiestem. A bölcsészlét csalódás volt. Az irodalmat a gimnáziumi műelemzések és beszélgetések miatt szerettem. Az egyetemen viszont nem ez ment: légüres térben találtam magam, ahol nem láttam az életpályámat. Szerencsémre hosszú szünet után a Szerb utcában akkortájt indult újra az Egyetemi Színpad. A jó értelemben véve elvetemült, alternatív rendezők közé kerültem, akik experimentális, őrült színházat csináltak. Az avantgárdhoz nem értettem. Az első szerepemben mégis teljes erőbedobással takarítottam a színpadot egy férfi pizsamában, partvissal a kezemben. Akkor döntöttem el, hogy újra megpróbálom a színművészetit.

A második, sikeres felvételi előtt egy, Ascher Tamás által vezetett színjátszó táborban voltam. Ő lett az egyetemen és a Katona József Színházban az egyik meghatározó mesterem. Az osztályfőnököm Zsámbéki Gábor, a Katona akkori igazgatója volt. Harmadévesen egyből főszerepet kaptam ott. Shakespeare Szeget szeggel című darabjában játszottam Izabellát. Természetes volt, hogy a diploma évében Zsámbéki Gábor kérdésére azonnal csatlakoztam a Katona csapatához. Madarat lehetett volna velem fogatni.

Ascher Tamásnak köszönhetően találkoztál először az avantgárd színházzal. A Katona szemlélete sem mondható hagyományosnak. Ez befolyásolt a döntésedben?
A Katona egyik legnagyobb erénye a kíváncsiság. Mindig figyeli az új trendeket, fiatal rendezőket, külföldi irányzatokat, ami mindannyiunk számára rendkívül inspiratív. A fiatalok sok lehetőséget kapnak. Én huszonöt éve vagyok ott. Voltak ugyan mélypontok, de alapvetően soha nem gondolkodtam másban. Az állandó megújulásnak hála senki sem érzi dagonyának az ottani életet.

Mondj egy példát, miért kerültél mélypontra?
Amikor úgy éreztem, nem igazán gondolkodnak bennem, elmennek mellettem olyan jelentős női szerepek, darabok, mint például a Mirandolina vagy a Három nővér. Vettem egy nagy levegőt, felmentem az igazgatóhoz. Elmondtam, hogy bár alapvetően jól érzem magam, van egy kis hiányérzetem. Sikerült mindent megbeszélni, így olyan szerepeket kaptam, amelyek nagy boldogságot okoztak. Fontos, hogy az ember a hülye összeesküvés-elméletek helyett inkább megbeszélje a dolgokat. A kommunikációnak óriási ereje van.

A Három nővér sokáig sikerrel futott. Miért vesznek le egy ilyen színművet a repertoárról?
A rendezők korábban kipipálták. Ritkán porolják le a régi darabokat, de ellenpélda is van. A Mizantrópot 1988 és a 2000-es évek után ismét játsszuk. Első alkalommal Székely Gábor rendezésében, Cserhalmi György és Udvaros Dorottya főszereplésével ment. A húsz esztendővel későbbi verzióban már én is játszottam. Most újra hasonló helyzet van, a Cseresznyéskertet vesszük elő, amelynek az 1996-os változatában a naiva voltam, most az anyaszerep lesz az enyém.

Vannak kedvenc karaktereid? Függetlenül attól, hogy szimpatikus vagy antipatikus szerepet játszol, mindig benne van a dögös nő…
Valóban? Az egyik kedvenc szerepem például az Abigél bulijában volt. Ez egy kevésbé ismert Mike Leigh-darab, a Kamrában játszottuk. Angol kisvárosi közegben, egy lerészegedő este története, amiben egy 120 kilós, picit ősz, picit kopaszodó, elhanyagolt, szorongó, magányos hatvanéves nőt játszottam, kitömve, szemüvegben, kockás ingben és szoknyában. Roppantul élveztem, hogy teljesen más vagyok, mint amilyen a mindennapi életben.

Még akkor is jó ilyen szerepet alakítani, ha az szomorú?
Én sem értettem, hogy egy vígjátékban hogyan lehet egy ilyen csodálatos szerep ennyire szomorú. A közönség sem ezt szokta meg tőlem. A darab első perceiben mindig hallottam, hogy a színlappal zörögnek: „ki ez? ki ez?”. Nem ismertek fel, még a törzsközönség sem. A szerepeket tekintve mindenevő vagyok. Az egészben az a legcsodálatosabb, hogy a szakmám révén lehetőségem nyílik más ember bőrébe bújni.
Mindenki szereti a kulisszatitkokat. Neked van olyan, amire szívesen emlékszel?
Így kapásból egy furcsa szokásom jut eszembe. A nézőtér bal oldala felől szeretek színpadra lépni. Onnan nyílik ugyanis a büfé. Valószínű, van egy másik ok is. Moliére állapította meg, hogy a színpadnak a rendezői bal oldala képviseli az érzéseket, a szív is a baloldalon van. A jobb az értelmet szimbolizálja. Ez a szokás ösztönösen alakult ki, én magam is az vagyok. Ez a válasz is ösztönös. Vannak egyébként kifejezetten jó helyek a színpadon, ahol nagyon jó lenni; mágiája van.

Áprilisban mutatjátok be Csehov Cseresznyéskertjét. Zajlanak már a próbák?
Február 20-án kezdtük. Tarnóczi Jakab ígéretes fiatal rendező viszi színpadra a darabot. Ha már korábban a klasszikus kontra avantgárd színház közötti különbségeket említettük: nagyon szeretem a mixet, amikor kortárs darabot konkrét, izgalmas korban játszunk. Egy leporolt, modernizált kosztümös előadás is nagyot tud ütni. Ilyen volt például Ibsen Nórája. A színház ne legyen múzeum. A színház legyen élettel teli, a mai korra reflektáljon. Menjen Spiró György- és Moliére-darab is; a fontos, hogy a benne rejlő probléma a nézőtérre is lejöjjön. Ha a színpadon marad, akkor halott lesz.

Az egyik legfoglalkoztatottabb filmszínésznő vagy. Itt mi a kedvenc?
Az első, számomra emlékezetes alakításom a Fazekas Csaba-féle Boldog születésnapot! című film főszerepe volt. Kocsis Gergővel játszottam. Inkább szakmai sikere volt, de én nagyon szerettem, ahogy Csaba másik filmjét, a Swinget is. Szerettem még a Deák Krisztina által rendezett Aglaját. A mozi egy magyar–román cirkuszi mutatványos családról szól, amely a jobb élet reményében nyugatra menekül Ceausescu Romániájából a múlt század ’80-as éveinek elején. Mondhatnám még Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című alkotását, amely szintén igazán közel állt a szívemhez. Végül, ha már az A betűs műveknél tartunk, nem tudom megkerülni az Aranyélet című sorozatot sem.

Nem említetted a Valami Amerikát. Nem az hozta meg az országos ismertséget?
Az inkább a Meseautó volt. Ott tűntem föl mint a legújabb üdvöske, majd nem sokkal később jött a Valami Amerika. Ezek egészen mások voltak, mint a korábbi magyar filmek, könnyedek. A magyar filmtörténetben óriási fordulatot hoztak. Új műfajt teremtettek a rendszerváltás után: megszületett a közönségfilm.

Herendi Gábor rendezőnek köszönhetően?
A közönségfilm általa vetette meg a lábát hazánkban. Az ő alkotásainak hála a magyar film kifejezés megszűnt szitokszónak lenni. Azelőtt az emberek nemigen ültek be a moziba, ha magyar filmet vetítettek. Ez óriási téma, egy másik beszélgetést érdemelne.

Szívednek kedvesként említetted a három évadon keresztül futó Aranyélet sorozatot, amelyben Thuróczy Szabolcs mellett játszottál főszerepet. Jankában is felsejlik az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben, a Swingben vagy a Valami Amerikában látható szexi, dögös nő, ám ő pénzéhes és meglehetősen antipatikus karakter. Miért szeretted ezt a szereped?
Magyarországon ma még igen ritka, ha egy filmprodukció a szakmából és a közönségből is ugyanazt a vissz­hangot váltja ki. Az Aranyélet bárhol megállná a helyét. Mindegyik képkockájára büszke vagyok. A három évadot négy év alatt vettük fel, álommeló volt. Janka karaktere valóban ellenszenves. Sokan azonosítottak vele. Egyszer egy közönségtalálkozó után odajött hozzám egy hölgy, aki közölte: örül, hogy eljött. A szomszédját azonban nem tudta rávenni, hogy egy „ilyen pénzéhes nővel találkozzon”. Jankát nehéz volt eljátszani, különösen a harmadik évadban: színészként is éles kanyarokat kellett bejárnom, de ez minden színésznő álma, nem? A játékidő hosszú, ami a fordulatosságot megteremti, a film készítői maximálisan kihasználták az ebből fakadó lehetőségeket.

Mi a helyzet a szinkronizálással?
Ritkán járok szinkronizálni. Háromszor kaptam meg Kate Winsletet, aminek nagyon örültem. Büszke vagyok, ha ilyen színésznő munkájához kölcsönözhetem a hangomat. A szinkron nehéz műfaj, sok energiát igényel, és többnyire csak minimális a szakmai élvezeti értéke. Amiket viszont elvállaltam, azokat szerettem csinálni.

Hogy állsz az énekléssel? Van egy saját formációd, az Ónodi Eszter & The Open Pub…
Ez igazi karanténtörténet. A zenekar a karantén gyermeke. Én elsősorban színésznő vagyok, az együttes érdekes kirándulás az életemben, minden pillanatát igazán élvezem. Kirschner Péter a Sziáminak és Bródy János zenekarának volt oszlopos tagja, zenei vezetője. Egy dal feléneklésének ötletével hívott fel. A karantén miatt úgysem volt más dolgom, örültem, amikor ennek ürügyén végre kimozdulhattam otthonról. A dalhoz végül született egy klip, ennek révén a majdani zenekar többi tagjával is találkoztam. Péter gyorsan összehozott egy lemeznyi anyagot, amelyhez főleg Karafiáth Orsi írta a szöveget. Ebből született az Összegyűrtük az eget című album. Van benne pici alter, pici dzsessz, de hogy mi a műfaja? A fene se tudja. Mi csak zenének hívjuk.

Hogyan lehet mindemellett magánéletet élni? Van egy fiad, van egy férjed.
Mindenre lehet nemet mondani. A keretet a színház adja, az az igazodási pont. Ennek függvényében tudok filmet vállalni vagy zenélni. A kulcs a tudatos tervezés.

Tóth Kata

A ROVATBÓL

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support