A színház dolga, hogy a mai életünkkel kapcsolatos kérdéseket tegyen fel, és esetleg válaszolni is próbáljon ezekre – állítja Znamenák István színész, rendező, akit az újbudai Szkénéből, az Örkény Színházból, vagy akár a Megáll az idő című kultikus filmből is ismerhetünk. Akik szerint a színház csak arra való, hogy nevettessen, azok félnek a valóságtól. A színház, ha hazudik, akkor minek?
A járvány miatt két rossz évet kellet túlélniük a színházaknak. Aztán most az energiaárak miatt több színház, ha átmenetileg is, de bezár. Ráadásul az embereknek kevesebb a pénzük, gondolom, nehezebben szánják rá magukat a jegyvásárlásra. Milyen színházat lehet most csinálni?
Hiszek benne, hogy a színház, az mindig színház. Fel szokták vetni, hogy érdemesebb-e mostanában inkább vidám darabokat játszani. Mindenkinek meg kell találnia a saját hangját. A színházaknak mára törzsközönségük alakult ki, és ők azt igénylik, amit már eddig is megszerettek. Úgyhogy a legtöbb helyen nem kell olyan nagyon más programot kialakítani. A villanyszámla, a gázszámla főleg a nagyon nagy légterű színházakat érinti. Az Örkény, ahol én dolgozom, relatíve kicsi.
Belehelik a nézők…
Ha nem is lehelik be, de azért egyszerűbb befűteni, mint mondjuk a Vígszínházat vagy a vidéki színházak nagy részét, amelyek elég régen épültek. Például a kaposvári színház – ahol sok-sok évig dolgoztam – eredetileg úgy épült meg, hogy ott csak nyáron tartottak előadásokat. Máris nem akadt gond a fűtéssel.
Jó, más időket élünk. De nem csupán a pénzügyi helyzettel lehetnek gondok. Amikor ilyen ellentétek alakulnak ki a társadalomban, infláció van, gazdasági válság, háború a szomszédban, akkor kell-e, hogy a színház reflektáljon minderre, vagy inkább arra vágyunk, hogy egy jót röhögjünk, és kész?
Semmi más dolga nincsen a színháznak, mint hogy azzal a világgal foglalkozzon, amiben élünk. Kérdéseket tegyen fel, és néha még ezekre válaszolni is próbáljon. Általában azok szokták azt mondani, hogy a színháznak nem ez a dolga, akik félnek attól, hogy a színház megmutatja, mi történik körülöttünk. Ha nem az igazságról beszél, akkor hazudik. Akkor meg minek?
Jó, de demokráciában mindenki azt mond, amit akar, a színházban is. Ám ahogy halad egy társadalom a diktatúra felé, úgy lesz veszélyesebb, ha véleménye van a népeknek.
Senkit nem szabad belekényszeríteni olyan valamibe, amit nem akar, amitől nagyon tart. De az emberek egyre kevésbé félnek már.
Igen?
Félnek, de kevésbé. Nyilván én is félek. Csak igyekszem nem törődni vele.
Mitől?
Amitől mások is. Mi lesz az egzisztenciámmal? Mi lesz, ha tényleg egyre kevesebb színház kell? Mi lesz, ha valóban a hatalom azt gondolja, kevesebb színház, zenekar, kultúra is elég ide. Látom, hogy akadnak, akik dömperként gázolnának át rajtunk.
Az Örkény, vagy akár a Szkéné, ahol itt, Újbudán játszik, azért olyannak tűnik, mint a béke szigete. Ráadásul kitartó közönséggel rendelkeznek.
Nem panaszkodom.
Tapasztal afféle óvatosságot, hogy gondoljuk meg, milyen darabot választunk, már csak azért is, hogy ne kockáztassuk a színház fennmaradását? Szóval csak úgy nem érdemes a csendőrló farkát húzgálni…
Gyávának lenni semmi értelme. Nem segít. Ha meg akarnak szüntetni mondjuk egy színházat, meg fogják. Úgyhogy ki kell mondani, hogy mit gondol az ember, és kész. Ismeri József Attila Két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis”.
De egy színész nem forradalmár. Hamlet akar lenni vagy Ophelia, amivel persze sok mindent el lehet mondani a világról, de mégsem feltétlenül arra szerződött, hogy a kizökkent időt helyre tolja – ha már Hamlet.
Akkor mégis mire szerződött? Mire? Nem arra, hogy az igazságról beszéljen? És ha olyan időket élünk, amikor bátorságot, vagy akár vakmerőséget kíván, hogy elmondjunk valamit, akkor úgy. Persze színész is sokféle van, sokféleképpen gondolkozunk.
A ’90 előtti magyar film, ideértve a Megáll az időt is, amelyben ön főszerepet játszott, nagyon bátran beszélt társadalmi gondokról, ’56-ról, a közelmúlt történetéről. Sokkal őszintébben, mint ahogy általában a közbeszédben szokás volt, vagy lehetett. De ma?
Lehet valóban, hogy ma ezek a filmek nem készülnek el.
Akkor azok nincsenek.
Ha így van, akkor ezt nem a filmkészítőkön kell számonkérni.
Hol az a határ, ameddig egy színész jó érzéssel elvállalhat egy szerepet? Aki Hasfelmetsző Jacket játszik, arról persze senki nem gondolja, hogy szabadidejében emberek hasát vagdossa föl, nem azonosítjuk a szereppel. De mostanában készült egy csomó olyan film, amely a közelmúlttal kapcsolatos, és igen erős politikai mondanivalója van. És akadnak olyan figurák, akikre még emlékszünk, és a valóságban nagyon mások voltak, mint propaganda alkotásokban. Tudom, ez is csupán egy szerep, amit el kell játszani. Vagy nem?
Mindenkinek a saját ízlésén és talán a lelkiismeretén múlik a döntés. Mégiscsak az a munkánk, hogy eljátszunk megírt szerepeket. De van egy határ. Hívtak mostanában olyan castingra, amire már el sem mentem, mert tudtam, abban a produkcióban nem akarok részt venni. És előfordult most olyan, ahová már nem is hívtak, mert tudták, úgysem vállalnám.
Biztos nem volt testhezálló a szerep…
Ha nem muszáj nagyon, akkor olyat nem vállalok el, ami túlzottan propaganda ízű. Azért is növesztek szakállt, mert most egy történelmi filmben játszom egy koprodukcióban – ez nem afféle kurzusfilm. Vagy például a Semmelweis-filmben, amelyet Koltai Lajos rendezett. Ezt már csak a vele való régi ismeretség okán is örömmel vállaltam.
Ha megnézzük az ’50-es évek magyar filmjeit – az Állami Áruházzal próbálkoztam néhány napja –, hát elsírjuk magunkat, hogy milyen rémes. Közben meg remek, és a korszak nagy színészei játszanak benne. Ez a kor jutott nekik.
Aztán a ’60-as, ’70-es vagy a ’80-as években milyen kitűnő alkotások születtek. De a korábbi korszakokban is, aki nem értett egyet a szocialista rendszerrel, annak lett volna szabad sehol megjelennie?
Nem kishitűség-e egy politikai rendszer részéről, hogy azt gondolja, ha egy színházban mondanak valamit, bármit, az veszélyeztetheti a hatalmát? Bemennek, elmondják, meghajolnak, taps, a büfében még eszünk egy sós perecet, aztán hazamegyünk.
Mert azt hiszik talán, hogy mindig mindennek ugyanarról kell szólnia, ugyanazon a hangon, sulykolni kell a mondanivalót. És akkor hinni fognak nekik. Ám ha akad egy másik hang, akkor nem működik a propaganda. Egyébként szerintem nem félnek, de ha félnek, joggal félnek ettől.
Miközben ott van az ezer streaming-csatorna, YouTube, internetes lehetőségek, azt nézel, amit csak akarsz. Tehát senki nincs rászorulva arra, amit az állami filmgyártás, a tévé vagy a központilag vezérelt színházak csinálnak. Ilyen szempontból sem az ’50-es évek ez már. Akkor azt nézhetted meg, amit a Vörös Csillag mozi adott. Most meg szinte bármit a világból.
Így van. Ráadásul Magyarországon közben még mindig rengetegen járnak színházba, amelyekben nagyon sokféle előadás kerül színre.
Az Örkény vagy a Szkéné sem hatalmas méretű. Jelenti-e ez azt, hogy ezeken a helyeken bátrabban lehet kísérletezni, mert azért egy kétmilliós városban pár száz néző biztos sok mindenre akad?
Remélem, hogy máshol is lehet kísérletezni. Az mindig megéri. Az egészen nagy színházban is. És jár a bukáshoz való jog is. Mert ha az nincs, akkor nincs kísérlet sem. És akkor nincsenek új színházi formák és új nyelv.
Egy időben nemcsak játszott, hanem sokat rendezett is. Mostanában?
Nincs rá igény.
Nincs rá igény?
Igazság szerint nemigen jut rá időm. Engem most nagyon nehéz úgy egyeztetni, hogy én rendezzek bárhol. Mert próbálok és játszom, próbálok és fellépek. A rendezéshez meg minden nap ott kell lenni, amíg csinálod. Élvezem, ami most megy, boldoggá tesz, hogy ennyit játszhatok.
Dési János
