Gáti György fotográfus születése óta a kerület lakója, nagy rajongója a Bartók Béla útnak és környékének. Kevesen tudják róla, hogy tehetséges zenész is, ekként szerepelt több filmben. Jelenleg az Újbuda Galériában tavasszal megnyíló kiállítása anyagán dolgozik.
Gyermekkora óta él a XI. kerületben. Miért? Ennyire szereti Újbudát, vagy a kényszerűség hozta így?
Szó sincs kényszerűségről, édesanyám a János Kórházból ide hozott haza. Azóta megannyi erős kötelék alakult ki Újbudával, itt vagyok otthon, jól érzem itt magam. Ha nem így volna, már rég szedtem volna a sátorfámat. A szentendrei kertemben a térkövek közé illesztettem egy, a régi Bartók Béla útról származó nagy kockakövet. Így kicsit olyan, mintha a Bartókon sétálnék. Szentendrén, amikor a műtermemben dolgozom, néha lelkifurdalást is érzek, hogy „megcsalom” Újbudát.
Művészemberként mi a véleménye Újbuda kulturális életének robbanásáról? Sorra nyílnak a galériák, gasztrokulturális helyek és szolgáltatók…
A kulturális pezsgés mindig hasznára válik egy városrésznek. Talán önző dolog, de magán- és művészemberként is ezt gondolom. Ennek a változásnak aktív nyertese vagyok, hiszen itt voltak az utóbbi időkben egyéni kiállításaim. Az ArtPhoto Galéria, a B32, a Faur Zsófi Galéria és a Karinthy Szalon is otthont adott képeimnek. Utóbbiban 2011. 11. 11. alkalmából Eleven színek címmel volt látható egy anyagom, így részt vettem a tavaszi és őszi Eleven rendezvénysorozat névadásában.
Minek tartja magát: fotográfusnak vagy fotóművésznek?
Életem jelentős részében fotóriporterként dolgoztam, végeredményben ez a mostani fotóművészeti tevékenységem bázisa. Számomra a megszólításnál sokkal fontosabb az, ami a kamerám látószögéből rögzül. Ha valaki fotóművésznek tart, szívesen elfogadom, büszke is vagyok rá. A fényképész inkább egy szakmát jelöl, de az is vagyok, elvégeztem a Práter utcai szakmunkásképző fényképész szakát. Mindenesetre remélem, hogy a Gáti György név fontosabb a megszólításkor, mint bármilyen titulus.
A fotóriporteri pragmatikus szakma, ahol a lapzárta, a gyorsaság számít. Hogyan szolgálhatott mindez a művészi tevékenység bázisaként, ahol a türelem, a várakozás dominál?
A türelem és a várakozás a fotóriporteri munkának ugyanúgy fontos eleme. Csupán a kor diktálta tempó helyezi előtérbe a gyorsaságot és a lapzártát. A saját képi igényességemnek megfelelő fotográfiák, anyagok elkészítéséhez jólesett kicsit magam mögött hagyni a határidők és a témák korlátját. Nagyobb szabadságra és több időre volt szükségem. Biztonságérzettel töltött el, hogy az általam készített képeken a fotografált elemek az én elképzeléseim szerint mutatkoznak meg. Vannak olyan fotográfusok – például Sebastião Salgado vagy Benkő Imre –, akik a lehető leggyorsabb mozgás közepette is tökéletesen el tudják rendezni a képen a maguk körüli világot. Nekem ehhez akkor több idő kellett.
A kamera működtetése technikai tudást igényel. A látásmódot hogyan lehet elsajátítani? Lehet tanulni vagy tanítani?
Én sem tudom mindig, mitől jók a képeim. Számtalan érvet tudok fölsorolni mellettük, de vannak olyan szegmensek, amelyeket nem lehet szavakkal pontosan meghatározni. A tanítás lehetősége a megfogalmazhatóság határáig tart.
Volt egy számomra különleges fotó a legutóbbi tárlatán, a Faur Zsófi Galériában. Ezen egy fal látható, amely felett hirtelen kibukkan egy ernyő. Meg tudná fogalmazni például, hogy ez a kép miért jó?
A minap Esterházy Pétert hallgattam hangoskönyben. Az írókat gyakran arra kényszerítik, hogy saját műveikről beszéljenek. Erre mondta Esterházy, hogy „az író, az nem egy beszélő állat, hanem egy író állat”. Ennek az analógiáján vallom: a fényképész nem beszélő, hanem fényképező állat. Azért választottam eszközül a kamerát, mert azzal tudom jól kifejezni azt, ami bennem van. Vannak ismérvei annak, hogy mi tesz egy képet jó képpé: színek, arányok, aranymetszés. Ez azonban még nem elég. Vannak, akik a legdrágább fűszereket és legmagasabb színvonalú alapanyagokat veszik meg az ételekhez, a főztjükben még sincs semmi különleges. Nem kívánom a saját fotográfiáimmal kapcsolatos, talán nem is jó szó, hogy szerencsémet elrontani azzal, hogy a bennük rejlő érdekességet definiálom. Egy biztos: hiába a legjobb technika, felkészültség, elképzelés. Gyakran szerencse is kell. De hogy az említett műről mondjak valamit: a Woman from Tokyo című kép készítésénél Dubrovnikban sétáltam. Galambok és sirályok röpködtek a városfalon. Érdekes elrendeződésben jöttek-mentek ott fönn az emberek. Semmi nem utalt arra, hogy egy japán nő ernyője kibukkan az ódon téglasor mögül, ám egyszer csak megjelent a hölgy. A fotográfus ilyenkor azonnal kompozíciót vált, expozíciót állít – ez egy átvilágított napernyő anyagának láttatásához feltétlenül szükséges –, igazít a kamera pozícióján, exponál, és boldog.
Az imént említett képet is felvonultató kiállítás címe Positive. Miért?
Erről nagyon szívesen beszélek. Örökös mentorommal és tanácsadómmal, Szarka Klára fotótörténésszel arra jutottunk, hogy nagyon csúf világot élünk. Ez a pandémiában, a háborúban, a rezsicsökkentés csökkentésében, a politikai árokásásban, szinte mindenben megnyilvánul. Kellene valami éppen ellenkező gesztus. Ezért az elmúlt húsz évemből előkerestem azokat a képeket, amelyek valamilyen úton-módon a pozitív szóhoz kapcsolódnak, akár látványukban, akár jelentésükben, címükben.
A pozitív és a jó között erős különbség is lehet…
Igen, a pozitív valóban nem kizárólag vagy feltétlenül a jót jelenti. A tárlat záró darabjának címe például RH+. Tizennégy, vérvételhez használt, karácsonyfát formázó gézdarab és papírvatta formálja a képet. Szándékaim szerint mind a kiállítás címadása, mind a fotók képi és gondolati sokrétűsége elgondolkodtatja a nézőt. Abban pedig bizton reménykedem, hogy a Faur Zsófi Galériában látott tárlatomról mindenki jó érzésekkel jött ki.
Lemezborítókat is fotografált, meg zenélt is. Sokan talán nem is tudják, hogy ön zongorázik a Vörös zsaru című Schwarzenegger-film moszkvai kocsmajelenetében…
Nemcsak zongorázom, énekelek is. A Vörös zsarun kívül a Sztálinban is zongoráztam, a Szulikó című grúz dalt én éneklem Sztálin esküvőjén. Révész Sándor első szólólemezének borítóját én fotografáltam, ugyanakkor a felvételeken vokalistaként is szerepelek. Eredetileg ugyanis muzsikusnak készültem, a zene állandó szereplője az életemnek, a mai napig gyakran ülök le zongorázni. Most arra készülök, hogy a Faur Zsófi Galériában kiállított fotóanimációkhoz zenét írok, és fel is játszom azokat.
Mikor döntötte el, hogy nem zenész, hanem fotográfus lesz?
Amikor felismertem, hogy jobb fotográfus vagyok, mint pianista. Azt viszont mindig is tudtam, hogy a billentyűktől sohasem fogok elköszönni. Párizsi ösztöndíjam idején kötöttem barátságot a világhírű magyar származású fotóssal, Lucien Hervével. Ahogy sok minden kapcsán, úgy itt is őt idézem: a fotográfia nem létezik zene nélkül.
Most min dolgozik?
Megállás nélkül dolgozom. Anti-konceptualista fotográfus vagyok. Nem találok ki ideát, amelyhez fotografálni kezdek, mert az alapvetően korlátozná, amit csinálok. Ha meglátok egy-egy érdekes témát, azt folyamatosan figyelem. A konceptualitás nálam másban nyilvánul meg. Ha kitalálok valamit, a már elkészült képeket annak íve alá rendezem, ahogy ez a Positive esetében is történt. Mindeközben a jövő márciusi kerületi kiállításra is készülök, ez az Újbuda Galériában lesz. Ennek anyagát csiszolgatom. Az a baj, hogy egy perfekcionistával beszél. A képeket sosem tartom befejezettnek: újra és újra előveszem, egymás mellé rakosgatom őket, dolgozom rajtuk. Az egymás mellé kerülő tételek között kapcsolat alakulhat ki, ami újabb kapcsolódási pontokat, képeket vonzhat. Lehet, hogy olyat, ami még nem is készült el. Az állóképek mozgóképpé varázslása is nagyon izgat mostanság. Ennek első kezdeményeit lehetett látni a Faur Zsófi Galériában: a fotóanimációkat. Izgalmas terület ez. A kép, illetve részleteinek megmozdulása új és különös hatású lehet. Főleg, ha olyan speciális módon mozdul meg, ahogyan nem szokott.
Tóth Kata
