A szakma felelőssége megkerülhetetlen

Szilágyi Tibor több szállal kötődik Újbudához: ide járt középiskolába, és a Karinthy Színházban is sokszor játszott. A Kossuth-díjas színművésszel egyebek között a kerületről, valamint film- és színházi szerepeiről beszélgettünk.

Nemrég ünnepelte 80. születésnapját. Isten éltesse. Hogy érzi magát?
Szép szám, nem? Nem rázott meg. Összességében jól vagyok. Remélem, látszik. Jó párszor összegeztem már az életem, három könyvet is írtam. Sokat dolgozom, most például a veszprémi Petőfi Színházban. A Stephen Hawkingról szóló, Kálloy Molnár Péter által rendezett, A mindenség elmélete című darabban az Időt játszom négy jelenetben, amelyet külön nekem írtak. Stephen Hawking lelkiismeretével beszélgetek arról, megbánta-e, hogy nem lett vallásos. Súlyos filozófiai kérdés, nem?

Nagyon sokat dolgozik?
Fiatalkoromban a Vígszínházban és a Pesti Színházban akár 41 előadást is vállaltam egy hónapra hat főszereppel. Megdöbbentő, hogy Csurka István Ki lesz a bálanya?, illetve Deficit című darabjában összesen 387-szer játszottam, Schiller Don Carlosában II. Fülöp spanyol királyt több mint száztízszer. Soha nem a rokonok töltötték meg a nézőteret. Ennyi családtagja nincs is egy embernek. Ez az 57. szezonom. Nincs hiányérzetem. Ma is mindig mérlegelem, mit vállalok és mit nem. Nem akarok már híresebb lenni, sem kiugrani. Még az ablakon sem. Minden létező kitüntetést megkaptam.

Anyagilag is megbecsülik?
A minap egy taxiban a sofőrrel a fizetésekről beszélgettünk. Amikor elmondtam neki, hogy Kossuth-díj ide vagy oda, mennyit kaptam a legutóbbi Jean Reno-szinkronért, majdnem nekiment a járdának. A színészet nem egy bankszféra, bár sokan hiszik, hogy a forgatások után milliókat kapunk. A siker viszont mindenért kárpótol.

Hogyan tölti mindennapjait?
Olvasok, megnézek egy arra érdemes sorozatot. Ha eszembe jut valami érdekes, le­írom. Épp most tervezek egy találkozót a kiadómmal. A pandémia alatt írtam egy naplót, amiről később kiderült, hogy minden szava a színházról szól. Van benne két hosszabb novella is.

Van benne szó Újbudáról?
Igen. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium elődjében, a József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1960-ban, mintha csak ma lett volna. Sokan jártak oda Latinovits Zoltántól Bujtor Pistán és Jordán Tamáson át Bálint Andrásig és Szombathy Gyuláig. Utóbbi kettővel léptem először színpadra az iskola dísztermében, az Anna Frank naplójában. Én voltam a papa, Otto Frank, András, a srác, Gyuszi Düssel urat alakította.

Reál osztályba járt, hogyan jött a színészkedés?
Én sem értem. Ábrázoló geometria, matematikaórán sokszor azt sem tudtam, miről beszélnek. Erős hármas érettségivel végeztem, amiről még ma is rémálmaim vannak. Az irodalommal nem volt ilyen jellegű problémám, ami elsősorban a tanároknak volt köszönhető. 1956-os szerepvállalásuk miatt rengeteg egyetemi oktatót minősítettek le, kénytelenek voltak középiskolában dolgozni. Nálunk hemzsegtek az ilyen pedagógusok. Egyikük magyarórán azt mondta: „Uraim, én eddig egyetemen tanítottam. Leadom az órát, tanuljanak meg jegyzetelni. A memoritereken kívül semmit nem fogok számon kérni”. Szenzációs órákat tartott.

Ekkor merült fel önben a filmrendezői pálya?
Valóban volt ilyen elképzelésem, de ez 1960-ban az érettségi után vágyálom maradt. Csak egy már meglévő diplomával lehetett jelentkezni. Vigyáztak, hogy mindenki szerezzen némi szaktudást, mielőtt egy filmgyár igazgatója lesz. A filmes világ az 1960-as években élte egyik fénykorát. Pár esztendő múlva volt szerencsém találkozni vele. Előtte azonban még leérettségiztem, elmentem egy sikertelen felvételire a színművészetire, majd egy évig segédmunkás voltam egy gyárban. Anyámmal és a nyugdíjas nagyszüleimmel éltem, őket is segítettem. A következő évben már a főiskolára jártam, 1965-ben végeztem. Csodálatos osztálytársaim voltak: Almási Éva, Csomós Mari, Csíkos Sándor. Kezdő színészként nem kellett fogyókúrázni, az 1600 forintos fizetésből két éven át levonták a nyolc százalékos honvédelmi hozzájárulást, a szakszervezeti társadalombiztosítást és a színészház költségeit. Szinte kötelező volt a vidéki színházzal kötött szerződés. Diploma után Pécsre mentem volna, ám szerencsémre – vagy ki tudja, mire – máshogy alakultak a dolgok. Radó Vilmos megkeresett a vizsgaelőadáson. Az Uránia mozinál található Erzsike Presszóban találkoztunk. Felajánlott egy szerződést a Kecskeméti Katona József Színházba, egyúttal Petrucchio szerepét Shakespeare A makrancos hölgyében, Szegedi Erika mellett. Óriási szerencsém volt, ami nálam huszonötször tehetségesebb színészeknek sem feltétlenül adatott meg. Ráadásul mit ad Isten? A következő évben egy próbafelvételen elnyertem Kovács András Hideg napok című filmjének egyik főszerepét, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szirtes Ádám mellett.

Kecskemét és a film után jött Veszprém…
A pálya imádata mindig megvolt bennem. A Hideg napok honoráriumából vehettem Veszprémben egy huszonnyolc négyzetméteres szövetkezeti lakást. Tízezer-ötszáz forintot kellett érte fizetni. A kecskeméti színház igazgatója könnyedén elengedett, azt mondta: „fiam, igazad van, ha azért mész, mert szerinted ott jobb rendezők vannak, hajrá”. Jött tehát Veszprém, majd később egyebek között a Nemzeti Színház.

Először visszautasította a Nemzeti ajánlatát, egy cikk szerint „dacból”. Ez igaz?
Épp Németh László Apáczai című darabjában játszottam a címszerepet Veszprémben. Ekkor keresett meg a Nemzeti akkori igazgatója, Both Béla. A budapesti megbeszélésen végigvezetett a színházon, megmutatta, hol a büfé és az öltözőszoba. Majd leültünk, hogy a fizetésről is beszéljünk. Közölte, hogy az általam kért összeg bérfeszültséget okoz. Arra sem válaszolt, hogy mit játszanék. Ekkor álltam föl. Évekkel később szerződtem csak le hozzájuk. Mindig volt merszem a saját sorsomat alakítani, így egyre csodálatosabb színészektől és rendezőktől tanulhattam.

Mi kellett a bátorsághoz? Magabiztosság?
A Nemzeti mindig mindenkinek egy mérce. Nagy dolog volt például Illyés Gyula A különc című darabjában a gazembert játszani a főszereplő Sinkovits Imrével. Akkor én is nyílt színi tapsot kaptam. Törőcsik Marival szintén dolgoztam egy színpadon.

Nincs olyan újbudai, aki ne ismerné Törőcsik Mari nevét. Itt lakott a kerületben, díszpolgára volt, nemrég parkot neveztek el róla. Jóban voltak?
Nem jártunk össze, de a férjével, Maár Gyulával egyszer eljöttek hozzánk vendégségbe. Egy filmben szerepeltünk együtt, és a Zsiguliját is vezethettem.

Visszatérve a színházi szakmára. A Tháliába is szerződött, a soproni Petőfi Színházban pedig már művészeti igazgató volt. A vezető pozíciót is hivatásának tekintette?
Teljes mértékben. Soha nem hagytam, hogy igazgató úrnak szólítsanak. Senki elől nem vettem el szerepet vagy rendezést. Ha a színháznak anyagi gondjai voltak, és nem tudott eleget fizetni a színészeknek, szinte utasításba adtam, hogy menjenek máshova vendégszerepelni egy kis plusz pénzért.

A Karinthy Színházban is rendszeresen játszott…
Sokat dolgoztam Marcival (Karinthy Márton, színházigazgató, 1949–2019 – a szerk.). Nagyon jó színházat csinált. Murray Schisgal Második nekifutását én rendeztem és hetvenötször játszottam. Végül kiöregedtem a szerepből: nyolcvanévesen nem lehet az ötvenéves Irving Berger sikeres üzletembert alakítani.

Hogyan vélekedik a színházi szféráról, a szakmáról?
Igazán jó darabokat látok, néha száj­tátva bámulok. Persze bárhol, bármikor lehet szidni a kultúrpolitikát. Egy biztos: a szakma felelőssége megkerülhetetlen. Gondolja végig, hány színház működik például a Dunántúlon. Sok. Mégis mindössze húszszor adnak le egy előadást, legyen az akármilyen jó. Miért nem fognak össze az intézmények, dobják össze a díszlet- és kellékköltségeket? Egy-egy előadás így akár hatvanszor is mehetne.

Mi kellene az összefogáshoz? Szakmai alázat?
Csak ép ész. Fel kellene ismerni a tehetséget és a továbblépés lehetőségét. Én olyanokkal dolgozhattam Slawomir
Mrozek Tangójában, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal, Gobbi Hilda, Gálffi László és a pályakezdő Eszenyi Enikő. Nem tudom, hányszor ment. Minden jelenet felért egy posztgraduális képzéssel.

Mi a véleménye a most felnövő színészgenerációról?
Rengeteg tehetséges ember van. Azt szoktam nekik mondani, hogy „gyerekek, tanuljatok meg önállóan gondolkodni, mert száz rendezőből nyolcvan gyengébb kezű akarnokkal fogtok találkozni”. Nem érdemes azon vitatkozni, hogy ki hol álljon a színpadon. A színészet három aspektusból áll: mit, miért, hogyan csináljunk? A többi nem érdekes. Ezen kívül azt kívánom még a fiataloknak, hogy legyen szerencséjük olyan csodákkal játszani, mint nekem volt.

Ha fontos az önálló gondolkodás, mitől lesz a rendező jó?
Most játszottam Sopronban Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek, illetve Ibsen Ha mi, holtak feltámadunk című darabjában. Egyik sem egy villámtréfa. Utóbbit Pataki András rendezte. Nem akart jobb színész lenni, mint én. Rendezőként egyszerűen tükröt mutatott. Több mint ötvenszer ment az előadás, azért az már valami.

Mi a helyzet a film világával? 1965-ben kapott főszerepet a Hideg napokban.
Ez hozta meg az országos ismertséget. Utána is jöttek még főszerepek, de most már évek óta nem filmezek. Nemrég hívtak egy kisfilmre, de visszautasítottam. Nem helyénvaló olyan hülyeségeket vállalni, amiben nyolcvanéves koromra kályhalakkal festik be a hajam csak azért, hogy harmincnak látszódjak.

Melyik filmben játszott a legszívesebben?
Több Kósa Ferenc-filmben is szerepeltem, nem feltétlenül főszerepet. Nem lettem híres filmszínész. Nem ez volt a dolgom.

Azt viszont mindenki tudja, hogy ön Jean Reno állandó szinkronhangja. Szereti?
Egy ilyen világhírű színésznek kölcsönözni a hangomat? Óriási! Két-három szinkront azonban nem vállalok. Az sem egy bankszféra.

Elégedett? Boldog?
Mindkettő. Rendkívül hálás vagyok a családomnak. A feleségemmel most leszünk harmincegy esztendős házasok. Mindig támogatott, akkor is, amikor Sopronból ingáztam. Franciska unokánk pedig most, november 11-én volt hároméves.

Mik a tervei a közeljövőre?
Egészségesnek maradni, és jól felkészülni a szerepekre. A színvonalat mindig fenn kell tartani. Például azzal, hogy figyelünk egymásra. Tehát egy szó: odafigyelés.


Tóth Kata

A ROVATBÓL