Máig élő ipari emlékek

A Gamma, a BHG, az erőmű – sok újbudai őslakosnak egy élet munkahelyét jelentik, mások esetleg azt sem tudják, milyen nagy szerepet játszottak ezek a vállalatok a főváros gazdaságtörténetében. Országos jelentőségű társuk volt egy legelőből lett nemzetközi repülőtér és egy békésen sugárzó atomreaktor is.

Fénytelefontól fényképezőgépig

A magyar ipartörténet hírességei közé tartozó Gamma Műszaki Részvénytársaságot 1920-ban alapította Braun Zsigmond egykori százados, kereskedő, László Arthur gépészmérnök és Dréger Károly elektromérnök, felismerve a finommechanikai és optikai eszközök iránti egyre fokozódó igényt. A vállalkozást később a Juhász fivérek vették meg, és komoly szaktudással, valamint kiváló gépekkel előállított ipari műszerekkel vitték sikerre. A Fehérvári úton 1924-ben felépült  üzemben eleinte főleg építészeti és gépészeti eszközöket készítettek: szintezőket, teodolitokat. A ’30-as évektől a honvédség is felfigyelt a termékek minőségére, ekkortól kezdték el gyártani a Szabó-féle légvédelmi készüléket, a precíziós mechanikai készülékeket és a Rezsny-féle vasúti sebességmérőt. Remek piaci érzéküket mutatta, hogy földmérő műszerekből hatalmas raktárkészletet halmoztak fel, és számításuk bejött: hamarosan megkezdődött Budapest új geodéziai felmérése. Az igazi üzletet a Magyar Királyi Honvédség újrafegyverzése jelentette. A háborús időszak legérdekesebb Gamma-terméke a 6–10 kilométer távolságra használható fénytelefon volt, ez éjjel az emberi szem számára láthatatlan infravörös fénnyel működött, a rádióval ellentétben lehallgathatatlanul. Fontos vívmány volt a mechanikus számítógépként működő lőelemképző is. Feltalálásáig a lőelemeket, vagyis a légvédelmi ágyúk magassági és oldalirányú adatait logarléccel számolták ki, de a repülőgépek sebességének és repülési magasságának növekedésével ez már túl lassú volt – a támadók messze jártak, mire tüzet nyithattak rájuk.

Budapest ostroma után egy ideig szemüveglencséket is készítettek a Gammában, majd megkezdődött a Duflex, Kinga, Pajtás fényképezőgépek gyártása. A háború után, mint minden száz főnél többet foglalkoztató vállalatot, ezt is államosították, és az ’50-es években a katonai műszerek készítése lett a fő profilja. A ’60-as évektől ipari automatikákat és nukleáris mérőműszereket is gyártottak kooperációban a Központi Fizikai Kutatóintézettel. Az olajkutatás sem volt idegen a Gammától: Szíriában nemcsak műszerei, hanem szakemberei is sikerrel működtek. A visszaesés az 1980-as évek elején kezdődött, ahogy az elektronika rohamos terjedésével a finommechanikai műszergyártás veszített jelentőségéből, és a hidegháborús korszak vége felé már a néphadsereg is kevesebb megrendeléssel jelentkezett.

A „béhágé”, avagy a „hitekások”

Emlékszik még valaki a BHG-ra azokon kívül, akik valaha ott dolgoztak? Pedig az 1963-ban létesült Budapesti Hír­adástechnikai Gépgyár, azaz a BHG Magyarország legnagyobb elektronikus eszközöket gyártó vállalata volt, termékeit az egész szocialista táborban ismerték. A Fehérvári út és a Duna közti iparvidék egyik legjelentősebb vállalatának fénykorában, a ’70-es években 1600-nál több dolgozója volt, ők hívták magukat „hitekásoknak”. Több kisebb gyár és műhely összevonásával az egykori Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár albertfalvai telepe lett a központ, de a BHG csak rövid ideig volt önálló, a folyamatos átszervezési lázban először az Egyesült Magyar Gépgyár, később a Csepel Művek alá rendelték. Mint a legtöbb szocialista nagyüzem, a „béhágé” is számos szociális intézményt hozott létre és üzemeltetett, társadalmi munkában építettek sporttelepet, bölcsődét és óvodát is – ezek ma már részben nem léteznek, részben önkormányzati tulajdonban vannak.

Légikikötők Újbudán

Kevesen tudják, hogy a mai XI. kerület területén három repülőtér is működött. Az egyik Albertfalván volt, ahol az I. világháború alatt a legnagyobb hazai repülőgép-építő üzem, a Magyar Repülőgépgyár Rt. működött. A gépek kipróbálására repülőteret építettek, ennek a helyén van ma az Abádi téri OTI-telep. Osztrák tervek alapján hidroplánokat is készítettek, ezekhez ideális terep volt a Duna: a folyó az 1920-as években a Szent Gellért tér közelében „repülőtérként” funkcionált. Az Aeroexpress Rt. hat Junkers F–13 úszótalpas géppel indította meg 1923-ban az akkori Ferenc József híd (a mai Szabadság híd) mellől a Budapest–Bécs járatokat. A hidroplánok nyaranta a Balaton felé is közlekedtek, de postát is szállítottak, reklámot szórtak, illetve Budapest felett sétarepüléseket végeztek. A vállalkozás azonban a kezdeti lelkesedés ellenére becsődölt, a legtöbb utas inkább a kényelmesebb vonatot választotta. A repülőgépgyárat és a szárazföldi repteret 1924 végén számolták fel.

Az 1920-as évek végére a polgári légiforgalom ugrásszerű fejlődésnek indult, és Budapest ideális helyen volt a Balkánra, Törökországba és még messzebbre repülő európai gépek üzemanyag-felvételéhez. Ezért is határozták el egy új repülőtér létesítését a Budaörs és Budapest közötti legelőn, amit addig leginkább birkák használtak. Az első kapavágást 1935-ben tették meg, a Borbíró Virgil és Králik László által tervezett modern felvételi épületet 1937-ben avatta fel Horthy István, a kormányzó fia, aki maga is pilóta volt. A reptér az 1938-ban újra felállított Honvéd Légierő egyik legfontosabb vadászkiképző bázisa lett, budai családok vasárnapi programja volt a gyakorló Bückerek és a FIAT CR–30-as és 32-es vadászgépek kötelékrepülésének megtekintése.

A helyi kedvezőtlen időjárási viszonyok és a bővítés lehetőségének hiánya miatt 1938–39-től új repülőtér létesítését határozták el, a választás Ferihegyre esett. A II. világháború után azonban az romokban hevert, ezért ismét a Budaörsi lett a főváros egyetlen nemzetközi légikikötője. 1950. május 1-jére sikerült újra megnyitni a Ferihegyi Repülőteret, azóta a Budaörsi Repülőtér a mezőgazdasági, illetve az utóbbi időkben leginkább a sportrepülést szolgálja. A felvételi épületet 2000-ben nyilvánították műemlékké.

Az 1914-ben befűtött kazánok

Budapest vezetése 1911-ben döntést hozott egy nagy erőmű, akkori kifejezéssel erőtelep építéséről, amelynek helyszínét gondosan kellett kiválasztani. Ahhoz, hogy gazdaságosan üzemeljen, két dolog kellett: szén és bőséges vízellátás. Ehhez pedig jó közlekedési kapcsolat szükségeltetett, valamint a magas károsanyag-kibocsátás, egyszerűen szólva, az éktelen füst miatt a környék benépesültségére és a szélirányra is tekintettel kellett lenni. A kelenföldi téli kikötő ideális hely volt a világszínvonalú létesítmény megépítéséhez. Nem dugattyús gőzgép, hanem turbina hajtotta az áramot termelő generátorokat, a szenet iparvágányon szállították – 1917-ben már napi 100–120 vagonnal –, a salakot vízzel, betoncsatornákon vitették ülepítőbe, aztán tovább újra vonattal. A tüzelőanyagot a vagonoktól a kazánokig szállítószalag juttatta el emberi kéz érintése nélkül. A gazdaságosság érdekében a tatabányai szénmedence olcsó, de gyenge minőségű szenét rendelték meg, sőt, az addig Dunába öntött, a korábbi korszerűtlen erőművekben használhatatlan porszenet is elégették a kazánokban. A szén folyamatos vizsgálatára vegyészeti laboratóriumot létesítettek.

A Kelenföldi Erőmű kazánjait 1914. július 8-án fűtötték be először, és a korábbinál sokkal alacsonyabb áramárnak is köszönhetően hamarosan úgy megnőtt a fogyasztás, hogy az erőművet már 1917-ben két új kazánnal kellett bővíteni. A II. világháború alatt a létesítmény nem sérült meg túlzottan, csupán egyszer csapódtak be a területére a Déli összekötő vasúti hídnak szánt amerikai bombák; az áramtermelés 1947-re elérte az 1943-as szintet. A háború hozadéka lett az az alagút, amely a Duna alatt vezet át a Kopaszi-gát felől a pesti partra. A katonai szakértők számítottak arra, hogy a levegő első számú hadszíntér lesz, és a vasúti hálózat, benne a Duna-híd elsődleges célponttá válik, márpedig az erőmű erősáramú kábelei azon vezettek át. Ezért építették meg 1940–1943 között az alagutat, amelyben egy 10 kV-os elektromos kábel mellett a MÁV kommunikációs kábeleit is elhelyezték. A hidakhoz hasonlóan a németek ezt is fel akarták robbantani, de Hámory Gaszton műszaki ezredes kiszedette a tölteteket, így csak a pesti oldalt tudták megsemmisíteni. A Duna azonnal elöntötte az alagutat, ám a kábelek megmaradtak, a háború után újra használatba lehetett venni őket.

A Kelenföldi Erőmű funkcióját a főváros 1950-es évekbeli erőltetett iparosítása változtatta meg, mert ehhez hatalmas embertömeget kellett elhelyezni. A lakótelepek ellátása érdekében Kelenföldet fűtőművé kellett átalakítani, de áramtermelő szerepe sem szűnt meg teljesen: 1993-ban még 50 MW-ot adott az országos hálózatra.

A kék fény tükrében

A múlt században, a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején úgy akarták ellátni a magyar ipart olcsó villamos energiával, hogy a lakossági fogyasztást lehetőleg ne kelljen korlátozni. A megoldás az atomenergia volt, ehhez azonban ki kellett képezni azokat a mérnököket és technikusokat, akik biztonságosan és nagy szaktudással képesek kezelni a Magyarországon akkor még ismeretlen technológiát. A nukleáris technikai oktatás fellegvára a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) lett, ahol fel kellett építeni egy olyan reaktort, ami hasznosítandó energiatermelésre nem, ám oktatásra kiválóan alkalmas. Talán furcsa, hogy Újbudán sokan ma is egy atomreaktor közelében élnek, de a szakértők szerint valószínűbb, hogy a helyi lakosok fejére esik egy tégla, mint hogy sugárfertőzést kapjanak. (Megjegyzendő, az emberiség által ősidők óta használt építőanyagokból: a téglából, az agyagból, a betonból nagyobb háttérsugárzás származik, mint a BME atomreaktorából.)

A 100 kW teljesítményű újbudai reaktor máig a magyar és nemzetközi felsőoktatást szolgálja: évente több száz fizikus, mérnök, energetikus és orvos tanulhat a közvetlenül mellette lévő tanteremben, illetve a kutatóhelyeken. A látogatók a reaktor üzemelése közben is mintegy ötméternyi vízréteg alatt nézhetik meg a 30 kilogramm tömegű dúsított uránt, amely az ionmentesített vízzel leárnyékoltan, tehát veszélytelenül ragyogó kék fényt bocsát ki magából.