„Az esti alkotások során a mesék varázslatos világában éltünk az unokáimmal. A gyerekszoba sötétsége inspirálóan hatott rám, hogy megírjam a saját mesekönyvemet, amelyben minden mese az ő álmukat őrzi.” – így szól Radnayné Auguszt Amarilla egyik kötetének ajánlója. A szerző elhivatott nagymama, négy könyve is megjelent már, így lányunokái mellett más gyerekek is élvezhetik a történeteket.
Radnayné Auguszt Amarilla nyugdíjasként eljutott a világ néhány érdekes helyére, meséiben olyan helyekre kalauzolja az olvasókat, mint Hollandia, Nepál vagy Las Vegas. A kalandok gyújtópontja mindig valamilyen személyes tapasztalás, amit mesedobozba csomagolva megoszt a gyerekekkel. A lebilincselő történetek hallgatói szinte észrevétlenül rengeteg ismeretre tehetnek szert, legyen szó történelemről, tudományról, vagy akár az élet törvényszerűségeiről. Vajon miért van annyi szélmalom Hollandiában, melyik vadkacsa választ magának egy életre párt, hogyan viszonozza az őz a majom segítségét? A szerző nem tudományosan magyaráz, hanem úgy, ahogy egy bölcs, világra nyitott nagymama: egyszerűen rád néz, és mondja. Mintha ott ülne az ágyad mellett, és csak mesélne, ameddig el nem alszol.
A meseírás mellett igen aktív életet él – az Újbudai Szenior Programközpont tornaórájáról érkezett arra a podcastbeszélgetésre is, ahol elmondta, hogyan születtek ezek a történetek. Az a fajta derű és nyitottság, ami ezekből érződik, az első pillanatban átjött, úgy volt jelen a stúdióban, mint egy régi vendég. Mikor bekapcsolt a kamera, zavarba jött, de ahogy elkezdett az unokáiról beszélni, már vitte is a történet. Kicsit mintha ő maga is egy jóságos mesefigura lenne, mindenki nagymamája, aki mellett úgy érzi magát az ember, mintha újra gyerek lenne.
Gyerekek mint társszerzők
Aktív éveiben közgazdászként dolgozott, egyáltalán nem voltak írói ambíciói, nem is tartja magát annak; azt mondja, ő nagymama. Könyvei nem egy dolgozószoba íróasztalánál születnek a Nádorliget utcai lakásában, hanem a gyerekszoba félhomályában, az esti mese meghitt hangulatában, unokáival közösen. Az első próbálkozás a Jégvarázs újragondolása volt, később jöttek az önálló történetek.
„A kicsik soha nem unták meg Elza és Anna kalandját. Csakhogy mi átalakítottuk, mert a szörnyes rész ijesztő volt számukra, úgyhogy egy sokkal finomabb verziót találtunk ki. Mivel testvérekként borzasztó volt hallaniuk, hogy Elza és Anna nem tud egymással játszani, ez sem maradhatott így. A szülők sem halhattak meg, olyan nincs!”
Miután ebből a korszakból kinőttek a gyerekek, elkezdtek másféle meséket kitalálni. Tele voltak ötletekkel, igazi alkotótársak voltak, különösen az volt izgalmas, hogy melyik szereplő hány éves és hogyan nevezzék el őket. Amikor aztán unokái Hágába költöztek gyakran látogatta őket, és az együtt töltött idők minőségi idők voltak. De előfordult. hogy videohívásban osztotta meg velük elképzeléseit, majd közösen megvitatták. Talán a távolságból is adódott, hogy a kalandos történetek papírra kerültek.
„A két kislány bátorított, kérték, írjam le amiket közösen kitaláltunk, mert szeretnék megmutatni a barátoknak is. A lányom pedig azért kért erre, mert a kicsik állandóan azt hajtogatták neki Hágában: a mama meséi jobbak! Akkor a délutáni írások nekem lelki kapcsolódást jelentettek, mintha együtt lennénk.”
Edukáció mesébe csomagolva
Első könyve, az „Egy nagymama varázslatos meséi” egy elképzelt világba repíti el az olvasókat. Ez akkor született meg, amikor az unokák épp a boszorkányos korszakukat élték, minden mesében kellett, hogy szerepeljen egy. Az ő elképzelése a boszorkányokat illetően először az volt, hogy meg kell halniuk; ha rajta múlt volna, megállt volna a szívük. A kislányok azonban soha nem értettek ezzel egyet, úgy gondolták, elég csupán a gonoszságukat elvenni, hiszen akkor már nem képesek senkinek ártani. Azt mondták, tömlöcbe zárhatják, de meg nem ölhetik őket. Ezt az elgondolást ő nehezen fogadta el, mert úgy vélte, aki rosszat tesz, annak kijár a méltó büntetés, a cselekedeteknek mindig van következménye.
„De a kicsiknek egészen más volt a filozófiájuk, amit végül tiszteletben is tartottam: elég csak a gonosz varázserőt elvenni a boszorkányoktól. Bizalmat és esélyt adtak a gonosznak is, hogy képes megjavulni, vagyis az ember képes változni. Ez az abszolút bizalom.”
A „Mesék a tulipánföldről” edukációs mesekönyvet nem csupán személyes tapasztalatok ihlették, a nagymama szerző alaposan tanulmányozta Hollandia történelmét. Csodálattal töltötte el, ahogy az évszázadok óta a természettel küzdő nép összefog, és igyekszik visszaszorítani a tengert, amely próbálja meghódítani a szárazföldet. A kutatómunka során lelt rá az ehető tulipánhagymák sztorijára is, ami nagyon megérintette. A II. világháborúban Hollandiában többen haltak meg éhség és fagy miatt, mint fegyverek által. 1944–45 telén a helyi újságokban receptek jelentek meg arról, milyen módon lehet a tulipánhagymákból ételt készíteni. Ő nagyon megindítónak tartotta, hogy e kitartó nép számos tagját az egyik nemzeti szimbólumuk mentette meg az éhhaláltól.
Jönnek a regények
Majd’ 25 évig tervezte, hogy egyszer ellátogat Nepálba, míg végre sikerült. Ebből az utazásból született a „Nepáli dzsungel meséi”, mert csodálatos élményeit feltétlenül meg akarta osztani unokáival is. Mélyen hatott rá a nepáli emberek végtelen állatszeretete, amilyen tisztelettel és szeretettel bánnak velük. A Himalája lábánál fekvő Chitwan Nemzeti Parkban rengeteg szép történetet hallott a vadőröktől, például azt is, hogy a szibériai vadkacsa egy életre választ párt, és ha egyikük meghal, a másik véget vet az életének. Azt pedig a saját szemével látta, ahogy a majom leverte a fáról a termést az őznek, az pedig átvitte a hátán a majmot a folyó túlsó partjára, így viszonozva a segítséget – ez is bekerült a kötetbe. Bár vadorzókkal szerencsére nem találkozott a dzsungelben, a gyerekek kérésére végül ilyen szereplők is helyet kaptak a történetben.
Legközelebb Las Vegasba repíti el olvasóit, ahol lenyűgözték a szfinxek, a monumentális szállodák, a Luxor, az Excalibur, a megannyi csodás építmény. Sosem hitte volna, hogy ez ennyire izgalmas világ, de nem a szerencsejáték és a harsány pompa miatt.
„Las Vegas egy mesebirodalom, egy Disneyland felnőtteknek. A helyszínek inspirálók, tele vannak titokkal és izgalommal, amik arra kérnek engem, hogy a tízéves korosztálynak megálmodjak oda egy történetet.(…) A nagymamaszerep varázslatos. Arról is szól, hogy nőként életünk utolsó harmadában az unoka adja meg a lehetőségét annak, hogy még egyszer átélhessük azt a csodát, amit egy gyerek jelent. A nagymama dolga, hogy biztonságot, nyugalmat, feltétel nélküli szeretetet adjon. Amikor valami rosszat csinálnak, mindig azt mondom: nem menekülsz! Majd átölelem, megpuszilom őket, és így magyarázom el nekik, hogyan csinálják legközelebb másképp.”
Radnayné Auguszt Amarillának valószínűleg a jövőben sem kell tartania attól, hogy nyugdíjas éveiben unatkozni fog, hiszen miközben az unokák felcseperednek, mindig új témák kelnek majd életre. Hamarosan eljön az ifjúsági regények ideje, és az élet alapigazságai, amelyek minden történetben ott rejlenek, mindig inspirálják őt. Egy biztos, egyetlen meseíró sem kívánhat többet, mint hogy éppen azoktól kapjon ötletet, muníciót és bátorítást, akiknek írja a műveit.
„Az unokák idővel visszaköltöztek Budapestre, ami nagy boldogság számomra. Ígérem, az ezt követő történet már Magyarországon fog játszódni, már körvonalazódik is a fejemben.”
A meseíró nagymama megnézett egyszer egy Azahriah-interjút, ahol a zenész így fogalmazott: minden megtanulható az interneten, csak meg kell találni. Amikor ezt meghallotta, azt gondolta: „Ha egy húszéves gyerek azt mondja, hogy mindent meg lehet tanulni, akkor erre én is képes leszek, annak ellenére, hogy a számítástechnika mindig távol állt tőlem!”
Ez vezetett ahhoz, hogy amikor az illusztrációk elkészítése meghiúsult, segítségül hívta a mesterséges intelligenciát (AI). Megkérte, készítsen neki egy olyan képet, ahol egy tíz év körüli kisfiú egy folyóban úszik, miközben körülötte három krokodil lubickol. Az AI egy nemzetközi jogszabályra hivatkozva azt válaszolta, ilyet nem csinál, mert egy gyerek élete nem kerülhet veszélybe.
„Én meg nagy büszkén visszaírtam, hogy ez a három krokodil növényevő, vagyis a gyerekre nézve ártalmatlan. Ez valóban igaz, Nepálban a vadőr mesélte nekem, hogy a folyóban két fajta krokodil él, és az egyik növényevő. A mesterséges intelligencia rövid gondolkodás után ezt a választ küldte: bocsánat, nem tudtam, akkor elkészítem a képeket.”
Radnayné Auguszt Amarilla 1983-ban végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, utána 18 évig a meghatározó magyar olaj- és gázipari csoportnál, az OKGT-nél, illetve utódjánál, a Mol Rt.-nél dolgozott, ahol mecenatúrával is foglalkozott. Mindig szakmája humánus oldala vonzotta, legyen szó kulturális és turisztikai ügyekről, amelyek a XXII. kerületi önkormányzatnál tartoztak hozzá, vagy uniós projektekről, amelyeket a Belügyminisztériumban menedzselt 2009-től 2023-as nyugdíjba vonulásáig. Úgy véli, manapság nagyobb szükség van mesékre, mint valaha. A mai gyerekek azonban már az erősen vizuális digitális világban nőnek fel, így a képek a mesekönyvek esetében is sokkal fontosabbak lettek.
Huszák Nina
