Ötalkalmas önbizalom-növelő programsorozatot indított nők számára Kassai Éva pszichológus, coach, mediátor. Az első előadáson az önismeretről és az önbizalomról volt szó, a másodikon pedig a határkijelölésről és a konfliktuskezelésről beszélt a szakember.
Létezik külön férfi és női önbizalom?
Az önbizalom tulajdonképpen egyféle, de miután helyzetfüggő, illetve a női és a férfi szerepek is mások, a társadalom eltérően igazolja vissza. Egy amerikai felmérés szerint a nők önbizalma a kor előrehaladtával növekszik, a férfiaké viszont csökken. Persze nem biztos, hogy ez mindenütt így van, de például egy gyesen lévő kismamának nagy valószínűséggel kisebb az önbizalma, mert kevesebb visszajelzést kap a külvilágtól, míg a férje a munkahelyén naponta erősítheti az önértékelését. Ha viszont egy nőnek már felnőttek a gyerekei, akkor több területen is helyt tud állni, míg a férfiak szerepe általában nem változik ilyen mértékben. A közegünk is nagyban befolyásolja az önbizalmat. A nők sokszor még ma is munkahelyi megkülönböztetést élnek meg, de a kisebbrendűségi érzés gyakran anyai és nagymamai mintákból is fakad – a nőnek „tűrni kell”. Az anyagiakhoz való viszonyt is alakíthatják családi traumák. Egyszer egy vállalkozó eljött hozzám, és azt mondta, az éves árbevétele mindig körülbelül 80 milliónál akad meg. Mint kiderült, a nagypapáját elhurcolták, hosszú ideig börtönben ült, és ebből kiindulva megtanították neki, hogy nem szabad túl gazdagnak lenni, mert az veszélyes lehet.
Mennyire befolyásolhatja az önbizalmat, ha valaki kilép korábbi meghatározó szakmai szerepéből?
Sokszor látni lakások névtábláin a „Dr., Prof., nyug.” és hasonló előtagokat. Ez azt jelzi, hogy az illető identitásának az alapköve a korábbi szakmai siker és elismerés marad nyugdíj után is. A nőknél ez az idő múlásával gyakran átalakul, főleg, ha a gyerekek már kevesebb figyelmet igényelnek. Ez akár megkönnyebbülést is hozhat, hiszen több energia juthat önmagára, miközben az anyaság továbbra is önbizalmat ad, jó kapcsolódás esetén a felnőtt gyerekekkel is megmarad a kötelék. A nagyszülővé válás is jelentős változást hozhat. A határkijelölés lényegében arról szól, mennyire tudunk nemet mondani, ezt egészen kisgyerekkorban tanuljuk. Meghatározó, hogyan képviseli magát anyánk egy kapcsolatban, vagy miként jelöli ki a határait apánk. De ugyanilyen fontos, mennyire tisztelik a gyerek határait. Ha nem kérdezik meg, megölelhetik-e, vagy puszira kényszerítik egy számára kellemetlen felnőttel, az már határsértés. Vagy ha a dackorszak idején egy gyerek erőteljesen fejezi ki az akaratát, ám ezt a szülők letörik, akkor már sérül a határtartás.
Vagyis nem kötelező puszit adni a szomszéd Marika néninek, vagy a nagybácsitól elfogadni a barackot a fejemre?
Egy kisgyereknek erre nincs sok lehetősége, a szülők felelőssége, hogy határtartásra neveljék. Ha figyelnek erre, a gyerek később magabiztosabb lesz, kevesebb lelki terhet cipel és jobb párkapcsolatokat tud kialakítani. Fontos üzenet lehet: „nem kell puszit adnod, ha nem akarsz, lehet pacsi is, de az sem kötelező”. Ha a szülők asszertíven kommunikálnak, a gyerekek ezt követik majd.
Hogyan ismerhetem fel, amikor valaki átlépi a határaimat, vagy éppen kitolja azokat? És miként fedezhetem fel, hogy az én egészséges határaim hol vannak?
Ha nagyon elnyomtak minket, érzékenyek lehetünk már kisebb határátlépésekre is. A kijelölés nemcsak arról szól, hogy felismerjük a saját határainkat, hanem arról is, hogy tiszteletben tartsuk a másikéit, vagy észrevegyük, amikor ő jelzi ezeket, és elfogadjuk, ha például egyedüllétre van szüksége. Ez főképp párkapcsolatokban szokott előjönni. Eleinte csak a belső feszültséget érezzük, nem tudjuk pontosan, mi a baj. Én például 30 éves koromban vettem csak észre, hogy a könyvespolcomon ott van a Mondjunk nemet és a Határkijelölés eszközei című könyv. Amikor már nagy feszültséget éreztem, miközben lenyomtak valamit a torkomon, vagy azon kaptam magam, hogy mindent bent gyűjtök. Amikor már tudom, hogy nem tudok nemet mondani, az felszabadító érzés, de ilyenkor még nem érzem, pontosan hol van az én egészséges határom, néha túl határozottan vagy a másik végletben húzom meg. A pszichológia szerint ilyenkor regresszióban vagyunk, visszamegyünk ahhoz az időszakhoz, amikor a probléma keletkezett, és ott próbáljuk kijavítani. Ez kicsit önzőnek tűnhet, de része a folyamatnak.
Hogy megyünk vissza az érintett időszakhoz?
Terápiában akár módosult tudatállapotban is vissza lehet menni, de a tudatalatti amúgy is „szellőzni” akar. A „sérült gyerek” részünk folyton húzogatja a kabátunkat: „Figyelj rám!”. Néha még játszmákat is teremtünk, hogy újra átéljük a jól ismert rossz érzést, és begyűjtsük a pszichológiai hasznot, hogy megint ugyanoda jussunk.
Miért jó nekünk a rossz?
Nem maga az esemény a lényeg, hanem az, hogyan értékeljük. Kudarcként tekintünk-e rá, vagy úgy, hogy kitettük magunkat egy helyzetnek, amiből következtetéseket lehet levonni. Ha például azt a visszajelzést kapom, hogy nem tartom mások határait, gyakran dühös vagyok, vagy csak „egérhangon” tudok kiállni magamért, akkor látszik, hogy ez nem az „Itt és most”-ról szól. Valószínűleg ezen a területen gyerekkorban megrekedtem. Az, ahogyan ma a határaimat kijelölöm, összefügg azzal, hogy elfogadó vagy kifejezetten szigorú nevelési közegben nőttem-e fel. A kínai anyák például az óvodában jelzik, hogy megérkeztek, majd kivárják, amíg a gyerek befejezi az aktuális tevékenységét, így tanítják a türelmet. Amikor viszont egy európai szülő berohan, kirángatja a gyereket, és közben türelemre inti, akkor a szavai és a tettei teljesen ellentmondanak egymásnak, olyan dolgot vár el a gyerektől, amire ő sem képes. Ám nem csupán a szüleinktől tanulunk. Már kezdetekkor is formál minket egy felnőtt, például egy óvónő – egy mosdóban, ahol mindenki ugyanúgy használja a bilit, látszik, mennyire figyelnek az emberi méltóságra.
Hogyan ismerem fel a határaimat, és miként győződöm meg arról, hogy megfelelően jelölöm ki őket?
Ha valaki csak dühösen tud kiállni magáért, az gyakran azt jelzi, hogy nehezen mond nemet. Vagyis csupán akkor vonja meg a határait, amikor már felhúzták. Akit arra tanítottak, hogy mások igényei fontosabbak az övénél, annak a „nem” különösen nehéz, így az „igenje” sem lesz igazán értékes. Valódi, intim kapcsolat csak őszinteségből születhet, ahol nincsenek kimondott határok, ott legfeljebb álintimitás jön létre, akár a családban is. Ahhoz, hogy kijelöljük a határainkat, elengedhetetlen az önismeret. Hívtak egyszer egy holland–magyar vegyesvállalathoz, ahol arra panaszkodtak, hogy a hollandok önzők. Egy csapatépítőn egy holland és egy magyar került egy szobába. A holland megkérdezte, melyik ágyon aludjanak, mikor ebédeljenek, és elmondta a saját igényeit is. A magyar mindig azt válaszolta, hogy „nekem mindegy”. A különbség nem a tapintatlanság volt: a hollandot arra tanították, hogy figyeljen a szükségleteire, míg a magyar azt tanulta meg, hogy mások igényei fontosabbak, mint a sajátjai.
Hogyan oldjunk meg hétköznapi helyzeteket?
Szociálpszichológusok kísérletei is mutatják, hogy evolúciósan az adásra vagyunk kódolva: a babák spontán megosztják a játékaikat, és akik kaptak, később vissza is adnak. Ezért alakul ki bennünk egyfajta „csalódetektor”: ha valaki csak elvesz, abból konfliktus lesz, akár egy közösségben, akár egy párkapcsolatban. Ilyenkor is több út van: elveszek valamit, mert nem fontos a kapcsolat; elosztjuk, amit lehet; rákérdezek, mire van szükséged. Amikor megkérdezem, mit szeretnél, akkor a konfliktushelyzet már nem csupán probléma, hanem lehetőség, hogy jobban megismerem magamat és a másikat.
Mi van akkor, ha nem lehet elosztani valamit?
Meg tudjuk beszélni, kinek mi fontos, és ez közben össze is hoz minket. Ha fontos a kapcsolat, jelen van a bizalom, akkor látom, hogy a társamnak őszintén számít, mit érzek, ezért könnyebb elmondanom, én mit szeretnék. Ha viszont nem beszélgetünk, könnyen születnek félreértések. Egyik kliensem mesélte, hogy az apukája most fakadt ki, hogy 40 éve azt a vacak, száraz csirkemellet kapja, mert a felesége mindig azt mondta, hogy az az apátoké. Ő azt hitte, neki azért kell azt enni, mert senki sem szereti a csirkemellet, miközben mindenki arra áhítozott. Mindez azért történt, mert nem beszélgettek.
Ide tartozik az is, hogy a párunkkal egyezik-e az életstílusunk vagy a jövőbeli terveink. Ezek is határok, amelyeket védenünk kell?
Amikor jönnek hozzánk tanácsadásra a párok, meg szoktuk kérdezni, mennyire elégedettek a kapcsolatukkal vagy a másikkal, és már a 70 százaléknak is nagyon örülünk. Óriási illúzió, hogy a párok „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Konfliktusok hada van bármilyen kapcsolaton belül, azok tudnak együtt maradni, akik ezeket képesek feloldani. John Gottman pszichológus utánkövetéses vizsgálatai alapján azt mondja, hogy a párok harminc év múlva is ugyanazokkal a problémákkal térnek vissza, csupán a megoldásaik változnak. Idővel felismerhetővé válik, mi az, ami valóban fontos. Ha valaki frissen megtalált öntudattal lép be egy kapcsolatba, és a transzgenerációs örökségeit próbálja úgy „kijavítani”, hogy mindenre nemet mond, az nem konfliktusmegoldás. Tudni kell, hol vannak azok a határok, ahol a kapcsolat már önfeladással járna. Szerintem az első lépés az adaptivitás, vagyis azt a megoldást érdemes választani, ami objektíven előre visz, még ha nem azt hozzuk is otthonról. A kulcs az elköteleződés. Ha a kapcsolat mellett döntök, tudok alkalmazkodni úgy, hogy közben nem adom fel magam. Két egészséges felnőtt akkor tud jól együtt fejlődni, ha van külön életük is, tartják a határaikat, de közben párbeszédben és empátiával fordulnak egymás felé.
Mondhatjuk, hogy a konfliktuskerülők nem képesek igazán meghúzni a határaikat, hiszen az konfliktussal jár?
Így van, azzal is jár. Nagyon sok esetben a sajnálat vagy az együttérzés nem a másiknak nyújtott empátiát jelenti, hanem ilyenkor a saját belső, úgy szoktuk hívni, „sérült gyerek” részeimmel empatizálok. Ezért kell kifejezni, mi van bennem, mert lehet, hogy amit kérek, a másiknak egyáltalán nem jelent problémát. Tegyük fel, feltételezem, hogy fájdalmat okoz a másiknak, ha elutazom egy hétre, közben lehet, hogy örülne egy kis szabadidőnek.
Meg lehet-e úszni a határkijelölést „nagyobb balhé” nélkül, és ha igen, hogyan?
Megúszni nem lehet, legfeljebb a hiedelmeinken tudunk változtatni – például azon, hogy a düh és a szeretet megfér egymással. Sokaknál, főleg férfiaknál a düh letiltott érzés, míg nőknél gyakran a düh érzésekor egy félelemmel teli gyerekkori minta aktiválódik. Az asszertív kommunikáció számomra azért fontos, mert elsősorban magamról szól, nem támadok, hanem az érzéseimet fejezem ki. Nem mindegy, hogy vádolok, vagy azt mondom, csalódott vagyok, mert mást vártam. Brené Brown amerikai pszichológus kutatásai szerint az emberek meglepően kevés érzelmet tudnak felismerni. Ha valaki nem tudja megfogalmazni, mi zajlik benne, nincs rá szava, akkor nem is tudja feldolgozni. Ezért fontos az önismeret, az érzelmi szókincs és az asszertív kommunikáció, hiszen ha nem tudom elmondani, mi van bennem, akkor nem várhatom el a másiktól, hogy kitalálja. Ehhez az kell, hogy a felek hasonló érzelmi intelligenciaszinten legyenek, és meglegyen ehhez az érzelmi szókészletük. Ha az egyik asszertíven kommunikál, a másik meg csak destruktívan, ott gond lesz.
Miért fontos figyelni arra, hogy érzelmileg elérhetők maradjunk, amikor határokat próbálunk húzni?
Ha gyerekkorban azt tanuljuk meg, hogy ne legyünk dühösek, ne érezzünk „negatív” dolgokat, akkor ezeket lehasítjuk. Egy idő után már sem magunkhoz, sem máshoz nem tudunk kapcsolódni. Főleg férfiaknál látni ezt a bezárkózást. Fontos észrevenni: „most érzelmileg nem vagyok elérhető”. Ritka, hogy valaki egyszerre dühös és elérhető, ezért kell szünetet tartani, időt kérni. Hozok egy személyes példát. A kisebbik fiammal volt egy nagy vitám, és feltűnt, hogy közben nem zárkózott el, nem fröcsögött, érzelmileg ott tudott maradni. Gondolkoztam, vajon miért reagál ő másképp, mint a nagyobbik fiam. Öt év van köztük, és amikor őt szültem, már sok önismereti munkán, tranzakcióanalízisen voltam túl. Rájöttem, ha elrejtem, hogy dühös vagyok, a gyerek csak azt érzi: nem vagyok hiteles, nem ugyanaz van bent, mint kint. Ezek a helyzetek a legfélelmetesebbek számára. Ezért Bencével már kifejeztem a dühömet. Volt egy tojásfőző óránk, amit beállítottam, egy percre elmentem viharzani, ő nézte az órát, és tudta, mikor leszek újra elérhető. Így tanulta meg, hogy a szeretet és a düh együtt járhat, és ezt 16 évesen már viszonozni is tudta.
Merre érdemes elindulnia annak, aki úgy érzi, feladata van a személyes határai kezelésével vagy a nemet mondással?
Első lépésként az asszertív kommunikációs eszközök elsajátítása fontos, például az érzelmek tudatosítása. Figyelni kell az intenzív testjelzésekre, amelyek gyakran határsértésre utalnak, ebben podcastok, előadások és könyvek is segíthetnek. Ha mélyebben szeretnénk feltárni az elakadásainkat, érdemes szakemberhez, pszichológushoz fordulni, de vannak más módszerek is. Egy ismerősöm például egy buddhista szerzetesnél tanulta meg testi szinten a határvédelem lényegét, ahol megélhette a dühöt, és szó szerint fizikai értelemben is kijelölhette a határait, ami számára felszabadító önismereti élményt hozott.
Huszák Nina
