Egy beteg ma partneri viszonyt és több tájékoztatást vár az orvostól, ám sokan még nincsenek erre felkészülve – derült ki a Szent Kristóf Szakrendelő októberben kinevezett főigazgatójával készített interjúnkból. A toplistás kézsebész, dr. Lénárt Anett szerint az orvos-beteg kapcsolat paradigmaváltása már zajlik, de a rendszerben tévelygő betegek útbaigazítása, edukációja ugyancsak sürgős feladat. A baleseti ügyeleten és magánkórházban is edződött szakember az egészségügy jobbá tételéről, vezetői kompetenciákról és terveiről is beszélt.
Közhely, hogy az egészségügy ezer sebből vérzik. Ön orvosi és vezetői szemmel is látja a rendszert. Mit tart a legnagyobb problémának?
A számos kihívás közül a legkomolyabb a szakemberhiány, mind szakorvosi, mind szakdolgozói szempontból, az utóbbi esetében még súlyosabb a probléma. A 40–60 év körüli szakorvosok és szakdolgozók szinte teljesen hiányoznak a rendszerből. Tehát vagy a nagyon fiatalok, vagy az idősebbek vannak a szakmában.
Újbuda egészségügyi rendszerére friss szemmel tekint, milyennek látja?
A Szent Kristóf Szakrendelő a lehetőségekhez képest nagyon jól működik, miközben ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint az összes többi: a szakemberhiány mellett a betegek egészségügyi tájékozatlansága is okoz nehézségeket, valamint az, hogy gyakran eltévednek a rendszerben. Ezen szeretnénk változtatni egyfajta betegútmenedzsment kidolgozásával. Maga a szakrendelő nagyon jól felszerelt, kiváló az infrastruktúra, az épület, ilyen szempontból sokkal jobb a helyzet, mint egy átlagos helyen.
Ön szerint utóbbinak van köze ahhoz, hogy ki a fenntartó?
Mindenképpen. Az, hogy önkormányzati fenntartású az intézmény, sokat számít, de az is, hogy a polgármester orvos. Azt gondolom, egy önkormányzat sokkal jobb gazdája egy szakrendelőnek, mintha az centralizáltan, egy nagyobb kórház és az Országos Kórházi Főigazgatóság alá rendelten működik. Sajnos ma már a legtöbb szakrendelő erre a sorsra jutott.
Mit tud itt hasznosítani változatos szakmai múltjából? Van olyan jó gyakorlat, amit átültetne a szakrendelő működésébe?
Nagyon sok mindent tudok hasznosítani. Huszonhat éve vagyok baleseti sebész, a Honvéd Kórházban baleseti ügyeletet vezettem, ahol emberi életekről kellett dönteni. Mindez akkora rutint adott, hogy sokkal gyorsabban hozok döntést, gyorsabban állítok fel egy kockázat-nyereség listát fejben, mint az az orvos, aki nem ezen a területen dolgozott. Szintén nagy előny, hogy a Honvéd egynapos sebészetét is vezettem, hiszen az újbudai szakrendelőben is indul egynapos részleg. A Szent Magdolna Magánkórház orvosigazgató-helyetteseként pedig a magánegészségügybe láttam bele, ezáltal új vezetői szemlélettel gazdagodtam. Rendeltem a Budapesti Mozgásszervi Magánklinikán is, közben elvégeztem az egészségügyi menedzserképzőt.
Akkor igaz az, hogy nem elég jó szakembernek lenni egy szervezet irányításához?
A menedzserképző éppen ezt a plusz tudást adta meg. Belelátok a kontrollingba, az egészségügyi jogba, számvitelt és pénzügyet tanultunk, tehát olyan dolgokat, amivel egy átlagos orvos nincs tisztában. Hiába tud valaki jól vezetni mondjuk egy sebészeti osztályt, ha annak a kontrollingját, finanszírozását, a fedezeteket nem látja át, akkor nagy nehézségekbe ütközhet.
A magánegészségügy más struktúrában, más finanszírozási alapon működik, mint az állami. Ettől függetlenül onnan is el lehet lesni valami hasznosat?
Nézzünk előbb néhány alapvető különbséget. A magánszektorban sokkal több idő van egy beteg ellátására: általában 15–30 perc, attól függően, mennyire van szüksége neki, és mennyi az orvos rendelési ideje. Az államiban, főleg egy beutaló nélküli rendelésen, viszont özönlenek a betegek. Ott nem feltétlenül lehet tartani, hogy ennyi ideig foglalkozzanak valakivel. A másik, hogy a magánban a páciensek jobban betartják az időpontokat: 90 százalékban megjelennek a rendelésen, időben. Ezzel szemben az államiban sokszor nem mondják le a foglalt időpontot, miközben több hónaposak a várólisták. A privát szférától a betegútmenedzsment és a betegedukáció terén lehetne tanulni. A magánrendelőkben, -kórházakban nagyon jó a betegtájékoztatás, rendezvényeket szerveznek, ahol például a protézisműtétre váró páciensnek elmondják, mire számíthat az operáció előtt és után, hová kell mennie vizsgálatokat intézni. Erre nagy szükség is van: a statisztikák szerint egy átlag magyar egészségértése egy 10–12 éves gyerek szintjén áll. A magánegészségügy erre sokkal gyorsabban tud reagálni edukációval és megfelelő betegútmenedzsmenttel, amivel kézben tudják tartani a gyógyítás folyamatát.
Újbuda szűrőprogramot indított az egészségtudatosság jegyében. Ebből kellene még felfelé építkezni?
Az irány jó. Egy betegséget megelőzni ugyanis sokkal jobb a páciensnek is, a rendszernek is, mint meggyógyítani. A tájékoztatást viszont fejleszteni kell. Például egy térdprotézisre nagyjából egy-két évet kell várni. Az ortopéd sebészeten gyakran hangzik el, hogy „ezzel a térddel még el tetszik lenni fájdalomcsillapítóval, de két év múlva biztos, hogy protézis kell bele”. El kell magyarázni ilyenkor, hogy most tessék elindítani azt az előjegyzést, mert ha akkor jön be, amikor már mozdulni sem bír a fájdalomtól, a két év onnantól fog ketyegni, és amíg a protézisre vár, elviselhetetlen szenvedést fog átélni. És ezt tényleg meg kell értetni a beteggel, hogy ez az ő érdeke, neki fontos, hogy ne szenvedjen.
A példa az egyén edukációjáról szólt, de állami, szakrendelői szinten nagy tömegeknél kellene megoldani mindezt. Hogyan?
Szakrendelői szinten gondolkodtunk már azon, hogy az egészségablak használatával kapcsolatos videókat lehetne csinálni, például YouTube-ra vagy bármilyen közösségi médiafelületre, amivel a tömegeket jobban el tudjuk érni: hogyan kell bejelentkezni, milyen betegséggel merre kell elindulni. A magánegészségügy ezt is csinálja. Nagyon sok betegségről vannak videói, hogy mi a teendő, mikor kell orvoshoz menni, kihez kell fordulni.
Számos beteg panaszkodik arra, hogy sok idő, illetve kerülőutak árán jut el a megfelelő szakorvoshoz, összevissza irányítják a rendszerben, miközben azt sem érti, hol van és miért. Ezt kellene orvosolni betegútmenedzsment címszó alatt?
Igen, és természetesen nemcsak a betegeket kell edukálni, hanem az orvosokat is. A kapcsolatokat kell fejleszteni. Ha az orvoskolléga felfedez egy betegséget, és ad rá beutalót, akkor ne azt mondja az érintettnek, hogy tessék keresni egy helyet, ahol fogadják, hanem – ő vagy az erre kijelölt menedzsment, vagy csupán egy egészségügyi végzettségű ember – üljön le vele, például hogy a Szent János vagy a Szent Imre Kórház kardiológiájára érdemes-e menni. A kapcsolatrendszere révén a szakember beszélhet egy betegkoordinátorral, hogy a páciens a legjobb helyre jusson. A rendszerben tévelygőkön ilyen szinten is lehetne segíteni. Erre biztos nem lesz kapacitás minden esetben, de az is biztos, hogy az orvosoknak is egyenesebbé kell tenni ezeket a betegutakat.
Rengeteg beteg panaszkodik, hogy az orvosok egyszerűen nem kommunikálnak velük, nincs vagy minimális a tájékoztatás, felvilágosítás, megnyugtatás a részükről…
Ez így van. Ám mint mondtam, szakorvoshiány van, rengeteg a várakozó beteg. Én ezért gondolom azt, hogy nem is feltétlenül az orvosra kell ezt a terhet hárítani. De valóban, az orvosainknak is fejlődniük kell, mert ha megnézzük a szakrendelő értékeléseit, a legtöbb panasz a kommunikációra érkezik. Egyúttal azonban azt is meg kell említenem, hogy amikor visszahallgatunk egy-egy panaszos telefonbeszélgetést, időnként látszik, hogy a problémának két oldala van. Gyakran a betegnek is része van abban, hogy a kommunikáció kisiklik. Nemegyszer fordult elő, hogy behívtunk valakit, és miután visszahallgatta a beszélgetést, visszavonta a panaszát. Belátta, hogy a szakszemélyzet sem, de ő sem reagált megfelelően.
Vevő erre a fejlődésre az orvostársadalom?
Az elmúlt időszakban nagy változások indultak el ezen a téren. Az orvos-beteg kapcsolat évtizedekig paternalisztikus volt. Az orvos megmondta a betegnek, mi fog vele történni, ő ezt tudomásul vette, nem is volt igénye a tájékoztatásra, csinálta, amit az orvos mondott neki. Most ez megváltozott, a betegnek ma nagyobb igénye van arra, hogy értse a gyógyítási folyamatot, legyen ráhatása a saját egészségére. Az orvosok pedig el is kezdtek jobban tájékoztatni. De itt kialakult egy generációs szakadék: amikor ma az információkra igényt tartó beteg bekerül egy idősebb, egész életében paternalista rendszerben dolgozó orvoshoz, ott hatalmas konfliktus képződhet. Fordítva is igaz: előfordul, hogy részletesen elmagyarázzuk a betegnek a kezelési lehetőségeket, ezek közül tessék választani. Mire a válasz az, hogy majd úgy lesz, ahogy a doktornő dönt. „Én ezt honnan tudjam?”. És akkor még egyszer elmagyarázzuk. Ehhez is nagyon sok türelem kell. Tehát változóban van az orvosi hozzáállás, de ez sem mindig találkozik a betegek elvárásaival.
Ezek szerint a fiatalabb pácienseknek nagyobb az igényük a tájékoztatásra? Ők a tudatosabbak?
Igen, ott azonban az okoz szakadékot, hogy sokan a Google-ból, a ChatGpt-től tájékozódnak, és a beteg akarja megmondani az orvosnak, hogy márpedig neki ez a baja, és ezt így kell kezelni; nekem tessék adni beutalót ide, meg ilyen gyógyszert, mert én ettől fogok meggyógyulni. Ha ez találkozik egy túlterhelt, megmondó típusú kollégával, abból komoly nézeteltérés lesz. Ennek a javításához sok türelemre van szükség mindkét oldalról.
És emberséges hozzáállásra…
Így van, és ezt mi is szeretnénk megkapni, mert mi sem csupán gyógyító robotok vagyunk.
Egy férfi vezetőt vált a főigazgatói székben. Ön szerint van különbség férfi és női vezetői attitűd között?
Erre rettenetesen nehéz válaszolnom, mert soha nem volt női főnököm. Mindig férfi vezetők alatt dolgoztam baleseti sebészként, majd baleseti ügyeleteket vezettem, ebből kifolyólag nem is vagyok tipikus női vezető. Én nem klasszikusan női módon hozok döntéseket, reagálok le dolgokat. Férfiaktól tanultam, hogy kell ezt csinálni, és folyamatosan férfiak között dolgoztam. Nem vagyok jó példa arra, hogy milyen egy női vezető, mert én biztos nem vagyok az.
Hová szeretné eljuttatni a szakrendelőt a következő években?
Nagyon sok célom van. Beszéltünk a betegútmenedzsmentről, az edukációról, a szűrőprogramokról és a prevenció erősítéséről. Nagyon szeretnék fiatalítani a szakembergárdán úgy, hogy megtartjuk a tapasztalt idősebbeket. Ők viszont már egyedül nem bírják, sokukat nyugdíjba kellene engedni. A fiatal orvosgenerációt a járóbeteg-szakellátásba bevonni nagy feladat, nekik az még mindig valami furcsa homályzóna.
Annyira népszerűtlen ez a körükben, mint a háziorvosi szakma?
Egyetemről kikerülő orvos kapásból nem mehet szakrendelőbe, mert ott önálló döntéseket kell hoznia, tehát a minimum elvárás a szakorvosi szint. Én azon szeretnék dolgozni, hogy a szakrendelői karrier az orvosi életpályamodell része legyen. Azoknak, akik kórházban ügyelnek – sokáig és hektikusan dolgoznak, miközben esetleg van két gyerekük, akiket vinni-hozni kell – a szakrendelői pálya vonzó alternatívát jelenthet: tervezhetőbb munkaidő, minden hétvége szabad, nincs ügyelet. Ha elindul az egynapos sebészetünk, akkor a manuális szakmákban dolgozóknak is jut kihívás, hiszen tudnak operálni, de nem fognak bent ragadni órákra a műtőben, mint a kórházban. Nem beszélve arról, hogy a szakrendelőbe is új szemléletet hoznának a fiatalok. Ezt még kevesen ismerték fel, ezért a tájékoztatás ezen a téren is fontos cél. Hosszú távon jó lenne építeni egy összekötő épületet a Gyermekegészségügyi Centrum és a szakrendelő főépülete közé. A kerületnek nincs baleseti sebészeti ellátása, ami – ha el nem kiabálom – hamarosan megváltozhat. Januártól kezdett egy baleseti sebész heti két napban, márciustól pedig egy főállású kollégát kaphatunk heti 40 órában. Ráadásul én is nagyon szeretnék egy kicsit baleseti sebészetet rendelni, mert hiányzik a szakma. Ha ez sikerül, a kisebb sérüléseket helyben tudjuk ellátni, nem kell a János Kórházba utalni a betegeket. A tárgyalások jó irányba haladnak. A várólistákat szakemberek felvételével és az indokolatlan vizsgálatok visszafogásával szeretnénk csökkenteni, de azzal is, hogy új szabályt hoztunk: a korábbi két hónap helyett három hónapra előre nyitjuk meg a rendeléseket. Egyúttal egységesítettük a rendszert: minden hónap 15-én egyszerre nyitjuk meg foglalásra az összes szakrendelés időpontjait.
A tavaly átadott Gyermekegészségügyi Centrumban egynapos sebészeti részleg alakult, amely a jövőben sebészeti, ortopédiai, szájsebészeti, szemészeti és urológiai beavatkozásokat is végezhet, kiváltva a kórházi ellátást. Mit jelent ez pontosan?
A gyermekegészségügyi ellátás és a legtöbb szakrendelés teljes kapacitással működik. A gyógytorna-szolgáltatás és a hidroterápiás medence alkalmazása mellett tervezünk gyermek-fizikoterápia ellátást is. Az egynapos sebészetet szemműtétekkel, műlencse-beültetésekkel fogjuk elindítani. A következő lépésben jöhet majd az ortopédia, ahol én is szeretnék kézsebészeti műtéteket végezni. De lesznek még térdízületi artroszkópiák, láb- és bütyökműtétek. Ha ez a két szakma stabilan működik, meglátjuk, mire lesz még igény. Beszéltem már a Szent Imre Kórház sebészeti vezetőjével arról, hogy őket is érdekelnék a kisebb operációk (például sérvműtét) hozzánk delegálása. A kerület ortopéd betegeit a János Kórházban műtik, velük is szeretnék megállapodni arról, hogy ezt az ellátást helyettük a mi egynapos sebészetünk végezze.
Ez komoly eredmény lenne, hiszen nagyon hosszú várólistákkal rendelkező kórházi műtéteket válthatna ki…
Igen, de ez kétélű dolog. Mi jól járunk azzal, ha a jól finanszírozott artroszkópos műtétek átkerülnek az egynapos sebészetre. A kórház viszont nem biztos, mert épp az olyan nagyobb beavatkozások alulfinanszírozottak, mint a protézisműtét, amelyek veszteségét kisebb, de jobban finanszírozott műveletekkel, például térdízületi tükrözéssel tudja kompenzálni. A beteg szempontjából az a jó, ha ezek a műtétek kikerülnek az egynapos sebészetre, hiszen reggel bejön, és hat órával a beavatkozás után hazamehet. Reméljük, a kórházak is belátják, hogy az ő érdekük is a várólisták csökkentése.
Mindenen túl van, amiről egy sebész álmodhatott. Miért akar még ma is operálni?
Mert ez az életem, és szeretném kihasználni az időt, amíg még műthetek. Most is járok operálni a régi munkahelyemre, mert amikor kiléptem, ötven előjegyzett betegem várt műtétre. Nagyon szeretném, ha ezeket már itt tudnám megcsinálni. Emellett vezetőként sokkal jobban látom a rendszer működését, ha én is beszállok a napi munkába, és nem csak „felülről” figyelem az egészet.
Mint Mátyás király, csak álruha nélkül…
Néha az is stimmel. Mióta elkezdtem itt péntekenként rendelni, és fehérbe öltözve megyek át a folyosón, az engem megszólító kollégák nem mindig tudják, kivel beszélnek. Talán ezért is sikerült hasznos információkhoz jutnom.
Dr. Lénárt Anett főigazgató, kézsebész, ortopéd traumatológiai szakorvos. Korábban: a Merényi Gusztáv Kórház baleseti sebésze; a Honvéd Kórház baleseti és kézsebésze, az egynapos sebészeti centrum osztályvezető főorvosa; a Szent Magdolna Magánkórház orvosigazgató-helyettese.
Török Dániel
