Ausztrál bőrkalap, magas termet, ősz szakáll – első látásra egyszerre ugrik be róla Krokodil Dundee és Szürke Gandalf, de nem csak a külső miatt. Ahogy a vadon hősének, neki is a természet az otthona, és bölcsesség, kedvesség sugárzik belőle, mint a jóságos mágusból. Kremnicsán János, Újbuda frissen avatott díszpolgára 2008 óta tevékenykedik környezeti nevelőként, vezetőként a Sas-hegy Természetvédelmi Területen, élményközpontú foglalkozásain több tízezer gyermeknek és felnőttnek segített felfedezni a természet csodáit. Az utolsó mohikánok egyike, aki hitelességével nyűgözi le közönségét, kizárólag offline.
Hivatalosan már nyugdíjas vagy, de a Sas-hegy ma is az életed középpontja. Most milyen minőségben?
A Budai Sas-hegy Természetvédelmi Területet kezelő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál dolgoztam, és ott ha az ember betölti a 65. évét, akkor nyugdíjba kell menni. Már tavaly februárban elkezdtem mozizni magamban, hogy mi lesz azután? Ám a csillagok szerencsésen álltak, mert a park igazgatóságától kaptam egy felkérést, hogy vigyek tovább két-három programot, ami – nagyképűen szólva – a nevemhez kötődik. Ugyanezt kérte tőlem az önkormányzat Környezetvédelmi Osztálya, így nagy örömömre folytatni tudom ezeket a számomra „liebling” programokat is.
Nem meglepő. Kevés a környezeti nevelő, hát még az olyan, aki elkötelezetten, alázattal, szeretettel végzi munkáját.
Igen, ezt ma már szakmának is nevezhetjük, sok hasonló mentalitású kollégával találkoztam országszerte, akik odaadták a szívüket-lelküket ezért az ügyért. Mindegyikük ikonikus alakja a helyi közösségüknek. Ez egy hivatás. Nem a fizetés nagyságáért dolgozunk.
Vendéglátó-iparin végeztél, művelted is azt a szakmát? Mert ezzel a karrierrel a hátad mögött nehéz elképzelni…
Igen, műveltem még a ’80-as évek közepén, mikor végeztem a főiskolával és a katonasággal, mégpedig azért, mert imádtam a vendéglátást. Óriási szerencsém volt, még utoljára Gundel Feri bácsi tanított meg a gundeli érzületekre, motívumokra. (Gundel Károly vendéglős fia – a szerk.) Utána többször is váltottam pályát, de elegem lett a versenyszféra vadhajtásaiból. Valahogy nem az én lelkületemnek találták ki. Az élethelyzetem is olyan volt, hogy nem kellett nézni a fizetés nagyságát. Csak egy biztos munkahely kellett, ahol meg tudom valósítani önmagam.
Bár a vendéglátás és a természetvédelem nagyon messze áll egymástól, van olyan, amit az ifjabb Gundeltől kaptál, és fel tudtál használni a Sas-hegyen?
Megint a csillagokra hivatkozom, hiszen ahogy idekerültem a nemzeti parkhoz, többféle tájegységben dolgozgattam, és akkor egyszer csak megnyílt a felújított Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület, új látogatási renddel. Éppen kerestek egy embert, aki elvezeti ezt, szervezi a programokat, beviszi a köztudatba – és hát, ott voltam kéznél. Amikor a nagy öröm után szembesültem azzal, hogy itt sok-sok látogatóval kell foglalkozni, eszembe jutott a gundeli érzület, mert a látogató olyan, mint a vendég. Már az első időkben beépítettem a munkámba Feri bácsitól öt-hat olyan alapmotívumot, amik működtek. Ez a felismerés aztán egyre nagyobb lelkesedést adott.
Mondj példát!
Kettőt említenék. Egyszerű mondatok voltak ezek Feri bácsitól. Fiam, a szemed mindig a pályán legyen! A vendéglátó térre gondolt, mai üzenete pedig: a szemed mindig a látogatók felé legyen! A másik alap, hogy „Fiam, mindig figyeld a vendéget, és próbáld teljesíteni a kívánságát! Fogod tudni teljesíteni”.
Valami azért biztosan elvezetett téged a Sas-hegyre. Hogyan kerültél közel a természethez? Családi minta?
Erről gondolkodtam már sokszor. Itt, a XI. kerületben születtem, itt kereszteltek, itt jártam iskolába, szóval 35 esztendeig itt éltem kettős életet. Iskolaidőmet a városban töltöttem, a szünidőben viszont rendszeresen, így mondom, deponáltak a nagymamához. Dejtáron lakott, az Ipoly folyó mellett, így a vadászterületünk, a játszóterünk az Ipoly partja volt. Aztán édesanyám sokáig „a Római parton csónakázva” vezetett vállalati üdülőt, így a Dunán is sok időt töltöttem. Hiába éltem a városban, a kötődés mindig megmaradt. Ugye milyen érdekes? Ipoly, Duna, aztán a Duna-Ipoly Nemzeti Park.
Egy biztos, jó helyre kerültél. A Sas-hegyi Látogatóközpont a város fölé magasodó, természetes élőhely ritka növényekkel, apró állatokkal és lélegzetelállító, 360 fokos panorámával. Téged mi fogott meg benne?
Mikor hazafelé igyekeztem a munkából a körtéri 61-es villamoshoz, mindig a Sas-hegy látványa fogadott. Na, gondoltam, hazaértem. Amikor péntek délután felhívtak, hogy másnap ki kéne nyitni a központot a látogatók előtt, úgyhogy azonnal döntsem el, vállalom-e a munkát, ez a kép segített dönteni. Ezt csupán fokozta, amikor felmentem körülnézni a kilátóba: húú, ott laktam, ott a Feneketlen-tó, Albertfalva, a Kopaszi-gát! Itt, Gazdagréten is mennyit csavarogtunk! Ezek hozzám igazán közel álló tájak voltak.
2008 óta tartasz itt kihelyezett földrajz- és természetismeret-órákat, tanösvénytúrákat, vezetett sétákat. Ezt csinálja egy környezeti nevelő?
Sokszor kérdezik, mit jelent ez. Röviden: terepi tanár, akinek az interpretációs eszközei nem a tábla és egyéb tantermi szemléltető eszközök, hanem maga a táj. Mindig terepen dolgozom, kivéve néhány beltéri előadást. Amikor idekerültem, remek szakemberek közé keveredtem. A botanika és a zoológia ide vonatkozó szakágainak legnagyobb tudorai voltak, akiktől rengeteget tanultam, hiszen ők is kijöttek a terepre. Szinetár Csaba, a legnagyobb pókász, a híres bogarász, Merkl Ottó (ő már nem él), Tóth Zoltán, a botanika mestere és még sorolhatnám. A Környezeti Nevelési Egyesület is itt működik a kerületben, és a terület egyik atyja, Victor András és csapata is többször följött hozzám. Tőlük tudtam meg, hogy a környezeti nevelőnek sokféle kompetenciával kell rendelkeznie. Ennek csak egy szelete a természettudományok széles körű alapismerete, amihez még legalább 17 kompetencia társul. Azt szoktam mondani, nem tudok annyit a botanikáról, mint egy botanikus. Nem tudok annyit a geológiáról, mint egy geológus. De lehet, hogy többet tudok a botanikáról, mint egy geológus, és többet tudok a geológiáról, mint egy botanikus.
A gyerekek fogékonyak a természetismeretre? Nyilván örülnek, hogy kiszakadnak az iskola falai közül, de ezen túl is?
A tudásátadás egyik feltétele, hogy óvodáskorban nemcsak el lehet kezdeni a környezeti nevelést, hanem el is kell. Ebben a korban ugyanis elképesztően befogadók, jól fog az agyuk. Otthon megkérdezik tőlük: na, mi volt az óvodában? És akkor elmondják. A szülő meg csodálkozik, hogy miket tudnak meg a gyerektől. Az egyik legjobb visszacsatolás az volt, hogy miután egy ovis csoport nálunk járt, néhány kisgyerek hétvégén fölhozta a szüleit, hogy itt voltunk a Sas-hegyen, meg szeretné mutatni nekik.
Mit szeretnél a leginkább megmutatni a hegy élővilágából?
Már az itt töltött időm elején szembesültem azzal, hogy a kollégák 85 százaléka madarász. Mivel abból van elég, a fókuszomat inkább a „nem szeretem” állatok felé fordítottam, hiszen a pici lények is felettébb fontos részei az ökológiai rendszernek. Szerencsém, hogy a sas-hegyi természetvédelmi terület felső harmada az arachnológusok körében világszerte szentélynek számít: Európában 900 fajta pók él, abból 283 megtalálható a Sas-hegyen – ez egy igen magas biodiverzitási mutató. Meg is hirdettem a pókos túrát. Jön föl anyuka három lurkóval, akik imádják a pókokat, de ő maga pókfóbiás. Megyünk a túrán, anyuka folyamatosan kérdezgeti: de hát hol vannak a pókok? Nem látok egyet sem! Mondom, nyugalom. És akkor az egyik kisgyerek: anyu, nézd a nadrágodat! Ott mászott rajta egy nagyon szép darázspók. A mama megmerevedve kiáltozik: jaj, szedjétek le! Erre a gyerekek inkább elkezdik nagyítóval nézegetni a pókot a nadrágon. A túra végén anyuka annyit mondott: nem gondoltam volna, de most már annyira nem félek tőlük.
Érdekes látni, hogy a gyerekekben még nincs félelem…
Semmi. Bennük sokkal magasabb szintű az elfogadás, vannak kimondottan pók-, bogár-, gyíkfan (rajongó – a szerk.) gyerkőcök. Egy ovis csoportban legalább egy ilyen van, az viszi magával a többit. „Hú te, a Jóska szereti a kígyókat! Én ugyan nem, de milyen érdekesen mesél róluk!” Ebből rögtön kikerekedik egy közösségformáló helyzet.
Igazi kis bogárinfluenszerek.
Igen.
Akkor nem csak a nagytestű állatok érdeklik őket…
Nem, de az állatok, azok állatok. Nagytestűek, mint például az őzek, már nincsenek a Sas-hegyen, az ökológiai folyosók régen megszakadtak, ez egy szigetszerű élőhely. Rókát sem látni, de történeteket tudok mesélni róla, még rókabőrt is mutatok nekik, és eloszlatom a tévhiteket róluk. Ők is alkalmazkodtak a városi élethez. A Tájék utcából jön hozzám Ica néni, hogy jaj, János, róka van az utcában, mi lesz szegény Johnny kutyámmal, össze fognak verekedni! Megnyugtattam, hogy nem lesz baj. Egy hét múlva jön Ica néni mosolyogva: képzelje, a róka összebarátkozott a Johnnyval, de most már kétszer annyi kutyakaját kell vennem, mert a róka is szereti.
Téged pedig a közönség szeret. Hogy lehet ebben a médiazajban figyelmet vonzani offline módban, olyan témában, mint a természet?
Kell hozzá, hogy az illető ismerje és szeresse azt az élőhelyet, amit bemutat. Ez kipipálva. Mivel ismerem a Sas-hegy minden szegletét, a saját tapasztalataimat, történeteimet be tudom vonni az előadásaimba, amik megfoghatják az embert. Például a Sas-hegy kincse Józsi, a haragos sikló, ez Európa legnagyobb kígyófajtája. Nagyon félénk jószág, nehéz megtalálni, fokozottan védett hüllőnk. Józsi 2 méter 17 centi. És akkor jön a kérdés, hogy sikerült ezt a félénk állatot megfogni és lemérni? A történet micimackós: Józsi fölfedezett egy üreget, ahol fali gyíkok laknak. Bement, fölfalta az összeset, és úgy megdagadt a pocakja, hogy nem tudott kijönni. Csak a farka fickándozott az üregből kilógva. Akkor jöttem én az akkus fúróval, hogy kiszabadítsam Józsit, ezután sikerült megfogni, és lemérni a hosszát.
Erre a sztorira én is szívesen váltanék jegyet. Le sem tagadhatnád, hogy ez nem a munkád, hanem az életed…
Ez valóban egy életforma. Imádom ezt a tevékenységet, lelkem-szívem beleadom. Amikor elkezdtem, még élt a feleségem, és volt egy-egy hétvégi szabadnapom véletlenül. Hú, de jó, a barátok szerveznek kirándulást. Mire én: hagyjatok már, én egész évben kirándulok! Azzal szoktak viccelődni, hogy te fizetett turista vagy.
Vagy a sas-hegyi David Attenborough. Meddig akarod ezt csinálni? Mióta nyugdíjas lettél, visszavettél a tempóból?
Ameddig bírom, nekem ezt csinálni kell, nekem ez az életem. Természetesen nyitott vagyok kulturális eseményekre, hiszen városi ember vagyok. De magát az életformát, hogy átadjam a természet szeretetét másoknak, és közelebb hozzam az emberekhez a gyönyörű kerületet, azt nem tudnám feladni. Mert nagyon sok védett természeti terület található ebben a szerencsés kerületben. Herman Ottó, utolsó polihisztorunk gyönyörű szép magyar nyelven írt művei között van egy a természet szeretetéről szóló esszé, 120 évvel ezelőttről. Máig érvényes az üzenete: értelemből fakadó szeretettel kell közeledned mindannyiunk szülőanyjához, a természethez.
Török Dániel
