Minden edzés ugyanúgy kezdődik az újbudai Wing Tsun Kung Fu Klubban. Meghajolnak a technikát megőrző mesterek képe, majd a klubvezető és a gyakorló mesterek előtt. A falon Yip Man, Leung Tung és Máday Norbert nagymester képe látható. Ők a Wing Tsun kungfu modernkori tanítói, de a rendszert több száz évvel ezelőttig, egy, a shaolin kolostora elpusztítását túlélő buddhista apácáig, Ng Muiig vezetik vissza. A stílus az ő tanítványa után kapta a Wing Tsun nevet, ami gyönyörű tavaszt jelent. Az elnevezés azonban ne tévesszen meg senkit – a kungfu kemény munka, a lágyság, az állhatatosság és a kirobbanó energia rendszere. Az újbudai edzéseket Szigedi László, 5. fokozatú mester tartja, tanítványai úgy szólítják, Sihing, ami idősebb fivért jelent.
Milyen volt az első találkozása a Wing Tsunnal?
1990-ben faipari mérnökként dolgoztam Baján, és az egyik kollégám elhívott egy szemináriumra. Meglepő volt, mert reggeltől estig edzettünk. Olyan volt, mintha egy egyhetes edzőtábort megcsináltunk volna egy nap alatt. A Wing Tsun képzési szisztémájának megfelelően tízszer, hússzor gyakoroltuk ugyanazokat a mozdulatokat, amiket kezdőként is meg tudtam csinálni. Akkortájt kick-box edzésre jártam, ahhoz képest különlegesnek, szokatlannak tűnt, de tetszett. A nap végén úgy éreztem, én már odatartozom. A bajai klubból többen vizsgáztak, a barátom unszolására én is beálltam közéjük, így az első nap után megcsináltam az első fokozat vizsgáját. (Összesen 12 tanulófokozat és 12 mesterfokozat van. Utóbbiak közül a 10. a nagymesteri fokozat, a 11-iket a visszavonuló nagymester kapja, a 12. pedig csak posztumusz adható, jelezve, hogy a tökéletességre az életben csak törekedni lehet.)
Ezen a szemináriumon találkozott a mesterével?
Igen, az én mesterem Máday Norbert Kecskemétről. Akkor még húszéves sem volt, ma pedig ő a világon a legmagasabb fokozatú aktív mester, beleértve a kínaiakat is. Leung Ting, akitől ő tanult, magasabb fokozaton van, de már kevésbé tart edzéseket. Különleges szerencse vagy sors, hogy Mádaytól tanulhattam az első mozdulatokat. Néha beszélgetünk a Wing Tsunról, a szerepünkről, és ő mondta, hogy valószínűleg nem mi találtuk meg a Wing Tsunt, hanem a Wing Tsun talált meg minket. Hasonlóan gondolkodunk a Wing Tsun mindennapi alkalmazásáról, tanításáról, az életünkre gyakorolt hatásáról. Szerintem mindenkinek segít a fejlődésében, de ha olyan embert talál meg, akinek való, sokkal szebb dolgok kerekednek ki.
Erre azonban várnia kellett, mert a kezdeti nagy lendületet évekre megtörte egy baleset. Erről mesélne?
Bajáról, vagy amikor a szüleimmel laktam, Nagykátáról jártam a kecskeméti edzésekre. Nem volt egyszerű a közlekedés, busszal, vonattal jártam, stoppoltam. Édesapám nagy sportrajongó volt, de nem értette, miért teszek ennyi energiát a kungfuba, amikor valami rendes sportot is űzhetek. Én egyébként közben atletizáltam és kézilabdáztam is. A rendszerváltás idején elindítottam a bútoripari vállalkozásomat az edzések és a kungfu mellett. Úgy terveztem, hogy a fele időben a vállalkozással foglalkozom, a másik felében pedig sportolok, kungfuklubot működtetek, a mesteremhez hasonlóan tanítom az utánam következőket. Sokat ingáztam, volt, hogy az utolsó pillanatban értem el a járművet – egyszer nem sikerült felugranom a vonatra, beestem alá. Nagyon súlyos balesetet szenvedtem, elvesztettem mind a két lábam. Talán több mint egy évig tartott a rehabilitáció, utána jó darabig kerekesszékkel, majd protézisekkel tudtam közlekedni. Amikor Budakeszin, a rehabilitációs intézetben mondtam, hogy én majd szeretnék például autót vezetni, kiröhögtek, hogy felejtsem el.
Mégis rendkívüli sportkarrier lett az öné. Hogy sikerült rácáfolnia az orvosok véleményére?
Ahogy a balesetem előtt, úgy utána is több mindent űztem. Láttam, hogy a mozgássérülteknek is vannak hazai és nemzetközi bajnokságok, indulnak világbajnokságokon és a paralimpián. Azt gondoltam, ha így tudom csinálni, akkor így szeretném jól csinálni, és eredményeket elérni. Megtanultam használni a mozgássérültek síléces eszközét, jó pár évig versenyeztem, magyar bajnoki címet szereztem, de a téli paralimpiára nem jutottam ki. Az ülőröplabdát még a rehabilitáció alatt ismertem meg, és később elkezdtem járni budapesti edzésekre. Bekerültem a válogatottba, de az atlantai paralimpián (1996) egy-két fővel a keret fölött voltam, így a kiutazó 14 fős csapatban nem kaptam helyet. Viszont Sydneybe (2000) kijutottam. Az olimpiai faluban laktunk, ugyanazokon a helyszíneken versenyeztünk, ahol hetekkel előttünk az olimpikonok. Próbamérkőzéseket játszottunk, időmérőt, nézték a statisztikáinkat. Akkor furcsa volt, hogy lejöttünk a pályáról, és kezünkbe nyomták a papírt, hogy hányszor értünk a labdához, hány százalékban adtuk jó helyre, hány százalékban szereztünk pontot. Végül hetedik helyezést értünk el. Már az aktív versenyzés mellett elvállaltam néhány cikluson keresztül az ülőröplabda-szakág vezetését, valamint vezetőségi tag voltam a Mozgássérültek Sportszövetségében és az Európai Parasport Szövetségben. Így tapasztalatot szereztem a sportesemények szervezésében, aminek most is nagy hasznát veszem. Visszatérve az édesapámhoz: amikor hazaérkeztünk Sydneyből, a repülőtéren várt, ott volt az ünnepélyes fogadáson, és megnyugodott, hogy mégiscsak rendes sportot is művelek.
Mikor tért vissza a kungfuhoz?
2010 körül, pontosan már nem is tudom. Amikor a kisfiam alsó tagozatos volt, az iskolában láttunk egy kungfus plakátot, és azt mondta, szeretné kipróbálni. Nem tudom, honnan vette, beszéltek-e róla az osztálytársaival, de érdeklődött, ezért elvittem edzésre. Aztán amikor elkísértem a budapesti szemináriumra, hogy megnézzem, ahogy vizsgázik, találkoztam Sifuval (Máday nagymester, jelentése: tanító, apa). A mesterek gyűrűjében volt, először nem tudtam megközelíteni, de átlátott a tömegen; megismert, és hívott, hogy menjek be, kungfuzzak én is. Mondtam, hogy ez nem annyira jó ötlet, mert járni is csak bottal tudok. De beszélgettünk, és megnéztem a szemináriumot. Többször annyian voltak, mint amit én láttam az első alkalommal, egész más technikákat gyakoroltak, rácsodálkoztam mindenre. Nem volt vidám dolog látni a több száz tanulót, a mestereket, tudva, hogy én kimaradtam, pedig fontos része volt az életemnek. Ezután én is lejártam oda, ahová a kisfiam, és elmentem az egyik mesterhez magánórákra, hogy ha legközelebb találkozom Máday nagymesterrel, akkor ne tűnjön úgy, hogy nem sok mindenre emlékszem. Így gyakoroltam pár évig titokban, vagy inkább nem nyilvánosan, hogy visszanyerjem a képességeimet. Sifu valahogy tudomást szerzett róla, és elhívott a kecskeméti szemináriumra, hogy megnézzük, hol tartok.
Érdemes volt folytatni?
Annyit haladtam a magánórákon, hogy letettem a mestervizsgát. Olyan érzés volt, mintha egy nagy utazás vagy kényszerű távollét után visszatértem volna a családomhoz. Az már nem volt felemelő, hogy nem tudtam olyan százszázalékosan csinálni, ahogy szerettem volna. A tanítás azonban sokat kompenzál számomra. 2020-ban az Újbudai Wing Tsun Klub korábbi mestere nyugdíjba vonult, és átvehettem a klub vezetését. Látom, hogy a kungfu szebbé, értelmesebbé teszi a tanítványok életét. Például valakinek lett önbizalma a lánykéréshez, mert munkahelyet váltani, be mert menni az iskolába, vagy be merte adni a válóperes papírokat. Olyan változásokat érnek el az életükben, amit a kungfutól nem is várnánk. Ez számomra sokkal értékesebb, mintha rúgni tudnám a falizsákot.
Európában mennyit tudtak befogadni abból a szellemiségből, ami hagyományosan együtt jár a kungfuval?
Nekem életforma, de nem mindenkinek. A kungfut eredetileg azért találták ki, hogy a fegyvertelen szerzetesek, illetve a vidéken lakók meg tudják védeni magukat a különböző támadásoktól, és a Wing Tsun most is önvédelemre való. Az edzés a figyelmünk, az érzékszerveink, a testünk felkészítését, készenléti állapotban tartását szolgálja. A szemináriumok, táborok, magánórák adnak egyéb lehetőségeket is, hogy érdekesebbé, szórakoztatóbbá váljon a végeláthatatlan gyakorlás. Meghatározó lehet a mesterek egyénisége, a közösségek ereje, hogy örömmel járjon a tanulás. Egyébként a kungfu különösen igényli, hogy képzettebb, idősebb, rutinosabb mester mutassa az utat, mert el lehet tévedni benne. Kihívás, hogy a kínai gondolkodásra jellemző szisztematikusságot, tapintatosságot, finomságot, azt, hogy nem konfrontálnak, át tudjuk vinni a harcművészetbe. Viszonylag sokat találkozunk kínaiakkal, és nem mondom, hogy már megértettük őket vagy tudunk az ő fejükkel gondolkodni, ám sok szempontjukat, cselekvésüket el tudjuk fogadni. Azt mondták régen a mesterek, hogy a mozdulatokból tudnak olvasni. Ahogy mi elmondásból megértünk egy történetet, ők úgy látnak egy kungfust. Abból, ahogy a gyakorlatokat végzi, ahogyan harcol, tanul, tanít nagyjából tudják, milyen ember, milyen perspektíva van előtte a kungfuban vagy az életben. A kínai gondolkodás szerint van valamiféle utunk, és a kungfu azon kívül, hogy kemény munkát jelent, a taóval (út, a dolgok menete, a világ kozmikus rendje – a szerk.) való együtthaladást is jelenti. Utunk során szabad választásunk van az állomásokban, de az út irányvonala meghatározott. Ezt szerintem is hozzuk magunkkal valahonnan, vagy megtalál minket életünk során.
Feigl Enikő
