Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Nem
Kemény Lili most megjelent regényét (Nem) nevezhetjük az önzés könyvének is. Az alig harmincas szerző eddigi életét írta meg, amelynek középpontja természetesen ő és ő és ő. Persze ki más legyen egy önéletrajzi regény főhőse, ha nem maga a szerző. És a műfajból is következik, hogy mindent és mindenkit önmagához képest mér és értékel és viszonyít. Bár szövegszerűen időnként talán szerepel a műben, hogy esetleg mások is rendelkezhetnek érzelmekkel, okokkal és magyarázatokkal, miért úgy viselkednek, ahogy – valójában ez nem kelti fel a szerző érdeklődését. Itt csak ő fontos, mindenki statiszta, hogy asszisztáljon bizonyos sikereihez, és ahhoz a sok-sok tépelődéshez, ami oly jellemző rá. A mai kor divatos személyisége bizonyos kultúrkörökben a tépelődő, bizonytalan, nem cselekvő ember, akinek persze határozott véleménye alakul ki mindig mindenről, de abban is bizonytalan. Ráadásul nehéz gyermekkor felmutatása nélkül miként is lehetne belépni az alkotók világába? S hogy kinek mi a nehéz, az nem a valóságon múlik – jön a magyarázat –, hanem azon, mi miként látjuk. A világ szemében az már-már idilli volt, de ügyes alkotói eszközökkel teremthetünk belőle egy olyan rémvilágot, hogy a szerző egyik kritikusa (Bartók Imre) egyenesen gyámhatóság után kiált. Igaz, aranykalitkában is érezheti magát valaki vacakul.
Kemény Lili alkotása azért is ügyes, mert csinos kis bulvárszenzációt jelent. Az oly drámaian leírt gyermekkor egyik főszereplője Kemény István, nemzedékének egyik legelismertebb, legnépszerűbb költője. A szerző édesanyja, a könyv szerint hóbortos, lökött, lázálmokat kergető Szirmay Ágnes – aki maga is több sikeres könyvet jegyzett –, szintén saját nevén szerepel a kötetben, ahogy a húga, Kemény Zsófi is. És aztán itt van a könyv főszereplőjének, „Kemény Lilinek” a bőven tárgyalt szerelmi élete, két fickó közötti őrlődése, majd a kiegyezés egy „szerelmi háromszögben”. S miután a szereplők a belpesti szubkultúrában mind ismertek, nyilván sokan már csak ezért is kézbe veszik a kötetet. Őszinte kitárulkozás, szükséges fejlődési regény vagy pár fillérért kiárusított család – ezeken lehet majd jól vitatkozni.
A könyv másik lényeges része a Színház- és Filmművészeti Egyetem, vagyis az SZFE elrablásáról szól. Belülről ábrázolja, miként próbálták a hallgatók reménytelenül, de hősiesen megvédeni iskolájukat. Amelyet a politikai hatalom tönkretett, elrabolt és fél- vagy negyedtehetség kegyenceinek adományozott. Kemény Lili itt is elégedetlen a többiekkel, szerinte nem jelképes cselekedetekre lett volna szükség, nem hosszú és gyakran meddő vitákra, hanem igazán határozott, kemény, valódi ellenállásra – amihez persze hiányzott a valódi, keményen támogató, nagy szolidaritás is. Fájdalmas igazság.
A regény – mert regény ez – úgy is olvasható, mint a mai harmincasok éles kritikája szülei nemzedékével szemben. Amiben biztos sok az igazság, miért ne volna, hiszen mindenki abban érzi rosszul magát, amiben jó neki.
Kemény Lili első verseskötete tizenéves korában jelent meg. Most egy interjúban azt mondta, szégyelli azt a művét. Azt, hogy tizenöt esztendő múlva mit fog erről a „Nem”-ről gondolni, nyilván még nem sejtjük. Drukkolunk, hogy ezt ne röstellje majd. Ellentmondásaival együtt mindenesetre a kortárs irodalom érdekes, egy elolvasást megérdemlő műve.
(Kemény Lili: Nem, su/cure-sale kiadó, 2024.)
D. J.
