„Olyan vagyok, mint amilyennek látnak”

Scherer Péter. De inkább csak Pepe. Semmi múlt idő. A film- és tévészerepei tették országosan ismert színésszé, miközben számtalan remek színházi alakítás is jutott neki.

Egy interjújában egyszer azon merengett, hányszor osztották rá a „vesztes kisember” figuráját. Pedig tudna ő mást is – mondta. És tudott is – derült ki, hiszen jó félszáz filmben láthattuk.

„Egy számomra nagyon fontos kisfilmben, a 639. baba címűben játszottam egy nagyon érdekes figurát, aki beleszeret egy guminőbe. Egy csomó díjat nyertünk vele külföldön. Ott úgy érkezett a felkérés a rendező részéről, hogy <<tudjuk, miket játszottál eddig, de ez most kicsit más lesz>>”.

A rendező – ő történetesen az öcsém, Dési András György (Dési János) –, úgy emlékszik, hogy mikor a legendás Bárka Színházi A Mester és Margarita elő­adás­ban látta Scherert Poncius Pilátusként, arra gondolt, hogy „akinek így fáj a feje, mint Pilátusnak, így el tudja azt játszani, abban nagyobb mélységek is rejtőznek”.

Sok rendező gondolta ezt. Akadt olyan év, például 1999, amikor Scherer a filmszemlén három alkotásban is látható volt Mucsi Zoltánnal együtt, és besöpörték még a filmkritikusok díját is. Amelynek átvétele után a Népszavában, Bársony Éva filmkritikusnak így foglalta össze addigi szakmai pályáját: „A színművészetire tett egy-két sikertelen felvételi után sikeresen felvettek a műszaki egyetemre, ahol építőmérnöki diplomát szereztem 1987-ben. Az egyetem idején kezdtem járni a Somogyi István vezetésével működő, ma Arvisura néven ismert társulatba, amelynek 1985-től 1996-ig voltam tagja. Egy év szerződés nélküli szabadúszás után az 1997-ben Csányi János vezetésével megalakult Bárka Színházhoz kerültem, s annak vagyok ma is a tagja.”

A Bárkában játszott együtt Mucsi Zoltánnal, a mára színháztörténeti jelentőségűvé emelkedett Szentivánéji álomban, ahol az ütődött, de nagyon is szerethető mesterembereket adták. Fergeteges siker, az első komoly szakmai elismerések. Az addig főként független színházi produkciókban működő alkotót itt fogadta be igazán a szakma.

És nem is akárhogyan, a rettegett színházi kritikus MGP, azaz Molnár Gál Péter, aki előszeretettel húzott le bárkit, az egekbe dicsérte a Népszabadságban megjelent kritikájában:

„Béla (azaz Scherer) a színház névtelen szentjei közüli, az áldozatos senki, a szívét színre hordó arctalan, buzgólkodik, serény, de kimarad a premiertapsokból, sosem jöhet a függöny elé, és szerkesztő urak nem említik színibeszámolóikban. Ezt a Bélát csoszogva nyüzsgi életre egy Scherer Péter nevű újonnan jött, tolakvó szerénységgel, bájos bambasággal, sokatmondó hallgatagsággal, pillanatra ki nem hunyó színpadi költészettel. Színiiskola helyett a Műegyetemet végezte. Színpadok helyett a színházi büfében, a pult mögött töltötte gyakorló éveit. Meg nem tudom mondani, honnan tudja alávetettek borsón is szépet álmodó rabszolgalétének szabatos kifejezését, bájba bugyolálását és elragadó frissességű őszinteségének kicsomagolását, de tudja. A régi nagy epizodisták – a Peti Sándorok, a Makláryk, a Bodnár Jenők – fortélyos egyszerűségének, gyermeki tisztaságának, finom életismeretének letéteményese. Fondor tündér-ripacsokkal körülvéve is megél tágra nyílt tekintete, halksága, ravasz ártatlansága, sunyi odaadása és helyezkedő örökös vesztes volta.”

A kollégák többsége a fél karját adta volna oda azért, hogy MGP megdicsérje. Ráadásul így, egy már-már kívülállót, főiskolát sem végzettet. És még a kor másik legnagyobb színikritikusa, Koltai Tamás is megdicsérte ezért a szerepért az Élet és Irodalomban, frenetikusnak nevezve az alakítását.

„Januárban megjelentek az első kritikák. Kapa (Mucsi Zoltán – a szerk.) mindennap hívott, jártam-e már az újságosnál. Eszméletlen dolgokat írtak rólam, ami számomra ismeretlen érzés volt, az Arvisura időszakban ehhez nem szoktam hozzá.”

Pedig ettől kezdve érdemes volt hozzászoknia a nyíltszíni dicséretekhez, mert sorra jöttek. Különösen miután összejöttek Jancsó Miklóssal, akinek pályáján a Kapa–Pepe-filmek szintén fontos fordulópontot jelentettek. Jancsó akkor már világhírű művész, a film formanyelvének egyik megújítója, aki bátran elszakad a sablonoktól, képes valami egészen mást csinálni, mint addig.

Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Scherer Péter, Mucsi Zoltán egymásra találása új fejezetet nyitott a magyar film történetében. Pepe és Kapa alapfigura lett, a két színész sokáig nem is nagyon tudott szabadulni tőle. A sorozatot megnyitó Jancsó-film, az 1998-ban bemutatott Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten producere Böjte József volt, ő ismertette össze a rendezőt Schererékkel. A Szentivánéjiben látta ő is őket először, és tudta, hogy a rendezővel együtt nagyot alkotnak majd.

„Miki bácsi az első pillanattól azt kívánta tőlünk, legyünk felszabadultak, vidámak és hülyéskedjünk. Ez jó helyzet” – foglalta össze Pepe a már idézett Népszava-interjúban a lehetőségeket, majd így folytatta: „Minden jelenetnek adva volt a kezdő- és végpontja. Ha nem a tervezett úton jutottál el egyiktől a másikig, Miki bácsi engedte, és nagyon örült, ha jó jött ki belőle. Nekem ez természetes volt, mert ahonnan jöttem, az Arvisura társulata erősen épített az improvizációra. Volt egy vidéki ház, lementünk, öt napra, tízre, és a csoportok önálló feladatként rendező nélkül a Hamlet jelenetein, dolgoztak. Domboldalon, patakparton, kint a természetben. Ránk volt bízva, hogyan oldjuk meg a jeleneteket; Ezt az improvizatív játékot elneveztem <<földlabdaásásnak>>. Néha csodálkoztam is, mi lesz ebből, mikor két köbméteres földlabdát ástunk egyetlen szál rózsának, innen jöttem, nekem ez természetes része a játéknak.”

És hogy hol s miként volt ez a kaland, azt a Hargita Népe interjújából hámozhatjuk ki:

„A Krétakör társulattal 2003/2004 körül játszottunk itt, Csíkszeredában, akkor éppen pénzügyi nehézségeink voltak, és Schilling Árpád úgy egyezett meg az önkormányzattal, hogy ingyen elhozzuk az elő­adást a megyeközpontba, ha cserébe kapunk itt egy házat, ahol tíz napig próbálhatunk. Egy hónappal később tehát, mivel sikerült megállapodnunk a városvezetéssel, újra megérkeztünk Székelyföldre, és Piricskén a helyi polgármesteri hivataltól kapott hétvégi házban próbáltuk a Sirály című előadásunkat, amivel aztán bejártuk az egész világot.”

Ami az improvizációt illeti, kiderül a végére, hogy Jancsónál az is része a tervezésnek: „A Lámpás forgatása alatt átláthatatlan volt, mi lesz ebből. Mikor megnéztem a filmet, leesett, hogy az első pillanattól tudta Jancsó Miklós, hogy mit akar. Nem avatott be minket, talán ha akart, se tudott volna. Jancsónak teljesen máshogy volt összerakva az agya, mást látott az egyszer­egyben, mint mi. Végig éreztük viszont, hogy nagyon akar minket.”

Fél tucat filmet készítettek aztán Jancsóval, közben Scherer Péter könnyebb dolgokban is szerepelt, ugyancsak nagy sikerrel. Emlékezetes alakítását idézhetjük fel egy egészen más jellegű alkotásból, a Fonyó Gergely rendezte Made in Hungáriából, amelyben Fenyő Miklós sztorija elevenedett meg, óriási közönségsikert hozva. Scherer ebben Bigali elvtársat játszotta, a régi jó, elnyűhetetlen párttitkárt, akit úgyis kinevetünk, bármit tesz.

A barátaival közösen létrehozott, Nézőművészeti Kft. nevű társulatával általában saját fejlesztésű darabokat játszottak. Miként születtek ezek az alkotások, arról is beszélt Kővári Orsolyának a Színház című folyóiratban: „A problémafelvetés kiindulópontja egy kérdéssor: Mi bánt a világban? Milyen személyes gondjaid vannak? Mi piszkálja a csőrödet? Ezt körbefuttatjuk, majd a válaszokból kitermeljük, miről akarunk beszélni. Hogy mik azok a problémák, jelenségek, amelyek mindenki számára érdekesek lehetnek. Fontos számunkra a társadalmi reflexió.”

A kérdések, ha pontosak, használható kiindulópontot adhatnak. Mégis, mi a siker titka? Jó, tudjuk, a tehetség, a szorgalom és a szerencse megfelelő arányú ötvözése.

És még valami: „Önazonos embernek tartom magam, olyan vagyok, mint amilyennek látnak. Mosolygós-kedves lény, közben igazi Skorpió vagyok: tehetetlenségemben tudok hirtelen haragú is lenni.”

Komoly színházi előadás, bohóckodás, szappan­opera, játékfilm, burleszk, tantermi előadás a kábítószer-fogyasztás veszélyeiről – tanító célzattal –, a Nézőművészeti Kft. hiteles produkciói.

Miként döntött arról, mit vállal el, és mit nem? Hiszen annyi minden múlik ezen egy színész karrierjében. Lapunknak adott interjújában pár éve ezt mondta: „Ha minőségi sorozattal vagy műsorral keresnek meg, és én azt vállalhatónak érzem, akkor igent mondok. De nem szeretném magamat olyanban látni, amit én sem szívesen nézek. Nekem ez a könnyebbik út.”

Dési János cikke