Kovács Nelli Nádja 18 éves újbudai lány, a Vörösmarty Mihály Gimnázium médiaszakos diákja nemcsak a táncparketten ért el nemzetközi sikereket ikertestvérével, de már a film világában is megmutatta magát. Egy virág neked című, 13 perces rövidfilmje több mint 20 országban szerepelt fesztiválprogramban – egyebek közt Londonban, Mexikóban, Párizsban, Los Angelesben, Thaiföldön –, és összesen 13 díjat szerzett. Az ifjú alkotóval arról is beszélgettünk, hogyan látja önmagát és korosztályát.
Milyen ember Kovács Nelli Nádja?
Én nehezen határozom meg magam, de kreatívnak és kitartónak mondanám. Nagyon szeretek másokkal együtt alkotni, ám irodában nem tudnék dolgozni.
Szerinted mások milyennek látnak téged, és ez mennyire van összhangban azzal, ahogy te látod magad?
Az megmaradt, hogy kiskoromban mások csodabogárnak tartottak. Magamat leginkább mások véleményéből látom, ami tudom, nem szerencsés, de ha csak azt veszem ki belőle, ami építő kritika, akkor pozitív tud lenni. Van egy egypetéjű ikertestvérem, Emili, akivel kétéves korunk óta show-tánc párost alkotunk a Spicc and Flex Táncegyüttesben, ez is biztos erősen meghatároz engem. Nehéz volt bejutni a nagy táncosok közé, kemény volt, minden másodperc, minden milliméter számított. Nagyon élveztem, és most az egész szobánk tele van kupákkal, két éve ifi világbajnokok voltunk. Nekem a tánc valójában nem önkifejezés volt, illetve az is, de inkább stresszlevezetés. A filmezés egészen más. Az ikertestvéremnek olyan a karaktere, hogy pont kiegészítjük egymást. Ő színészként is tevékenykedik, én meg filmrendezéssel szeretnék foglalkozni.
Versenytánc, filmfesztiválok, csupa verseny és küzdelem. Hogyan kezeled, ha veszítesz?
A táncnak köszönhetően kitartást, precizitást tanultam, és hogy ne mondjam, vége, elegem van, vagyis most már kifejezetten jól viselem a vereséget. Főleg, ha mellette nyerni is tudok valamit, fontos, hogy elismerjenek ilyen fiatal létemre.
Hogy jött a filmezés ötlete?
Bár médiaszakra járok, először a fotózás jött, aztán később a filmezés a baráti körömmel. Akkor még nem tudtam magam igazán beleadni, mert hárman rendeztünk, nehéz volt minden gondolatomat megvalósítani. Ettől függetlenül jól éreztem magam, és rengeteget tanultam tőlük, főleg vágásban, illetve ami a technikai kérdéseket illeti. Aztán úgy voltam vele, egyedül is belevágok, a sportos múltam megtanított arra, hogy ne adjam fel.
Erről is szól neked a filmezés, hogy valamit megmutass, bizonyíts?
Igen, ez is benne van. A filmezésben azt tartom a legfontosabbnak, hogy univerzális érzéseket közöljek, amelyek mindenkiben benne vannak, csak az emberek nem egyformán dolgozzák fel. Szeretném belőlük ezeket az érzéseket előhozni, hogy utána beszéljenek róla. Nagyon sokan a mindennapokban nem tudnak kimondani és megélni érzéseket, mert annyira gyorsan megy a világ. Amikor filmet néz valaki, akkor csak leül, akár eszik egy kis popcornt, és közben megélheti, átgondolhatja azokat a helyzeteket, amiket lát a filmben. Szeretek gondolatokat és érzelmeket átadni a mozgóképpel.
Hogy érzed, a korosztályodhoz tartozol, őket is hasonló témák érdeklik?
Egyrészt közéjük tartozom, tinédzser vagyok, szeretek a többiekkel beszélgetni, másrészt azonban nehéz elfogadnom, hogy a kamaszok gyakran egyszerűen tudomásul veszik azt, ahogy a dolgok vannak, nem küzdenek azért, hogy változtassanak. Vagyis nem úgy élik meg a dolgokat, ahogy valójában igazán megélhetnék. A film számomra eszköz ahhoz, hogy el tudjam mondani, igazán mit is lehetne érezni és hogyan. Ugyanolyan emberi érzésekről van szó, csak különböző stílusokban és mélységekben. A gyerekek például sokkal több dolgot képesek megélni, ha nem is mindig látványosan.
Úgy érzed, az lenne jobb, ha a felnőttek vállalnák saját érzéseiket, ahelyett, hogy örökké racionálisan gondolkodnak?
Igen, mindig azt vallottam, hogy a felnőttek igenis tanuljanak a gyerekektől, mert ők szabadnak érzik magukat, szabadon gondolkodnak. Mondjuk, amikor odajön hozzám egy hatéves, és elkezdi mondani, hogy milyen három szemű tengerimalacot látott, és beszínezné kékre. Imádom. Ilyenre senki nem gondol, közben pedig nagyon vicces, és olyan jó belegondolni, hogy egy kis embernek ekkora kreativitása van, ami sajnos elkopik felnőttkorra. Nagyon nem szeretném, hogy ez velem is megtörténjen.
Kiknek üzensz az alkotásaiddal?
Igazából mindenkinek. Nem szeretem, amikor akár gyermeki, akár felnőtt érzéseket elbagatellizálnak. Egy filmben pláne nem lehet megtenni: ott olyan élményekkel találkozol, amelyek megszólítanak, amelyekhez kötődni tudsz. Megéled őket – tudsz nevetni, sírni, együttérezni –, és közben felismered magad valamelyik szerepben. Számomra ez a jó filmélmény. Nagyon sok ember úgy érzi, egyedül van a problémákkal, noha mindannyian hasonlókkal küzdünk. Nekem különösen értékes, ha egy nehéz helyzetben megvigasztalnak, de az is, ha objektív tükröt állítanak velem szembe, vagy ha elmondják a saját megélésüket. Ezekből tanulok, és a film is ilyen.
Vagyis egy film képes vigasztalni is?
Kinyit olyan ajtókat és megmutat olyan dolgokat, amiket még nem láttál; érzelmeket, jellemeket, helyzeteket, ismeretlen kultúrákat, máshogy gondolkodó embereket, akár kicsit eltúlozva, vagy épp ellenkezőleg minimalista módon.
Mi érdekel leginkább?
A dráma. Szeretek embereket megríkatni, pontosabban megvigasztalni, ilyenkor még közelebb érzem magamhoz őket, hiszen láttam a gyenge pontjaikat, amikor mélyen vannak. De nem is kell, hogy sírjanak vagy nevessenek, az a lényeg, hogy el tudjanak gondolkodni azon, amit közlök velük.
Mesélj a rövidfilmedről, amely beutazta szinte az egész világot!
Az Egy virág neked a gyászt mint univerzális problémát dolgozza fel. Mivel rövidfilmet szerettem volna csinálni, nem az egész gyászfolyamatot, annak az öt stádiumát dolgoztam fel, hanem a tagadásra akartam koncentrálni. Misi, a főszereplő – akit Papp Vencel Ákos alakít – elvesztette az anyukáját, ám ez a film közepéig nem derül ki, ugyanis számára jelen van, odaképzeli maga mellé. Egy idő után viszont szembesülnie kell azzal, hogy bármennyire szereti, el kell engednie, tovább kell lépnie. A végét kicsit nyitva hagytam, a film úgy zárul, hogy a kisfiú lefekszik. Vagyis nem derül ki pontosan, hogy végül anyukája után megy, vagy képes elengedni őt; mindenki úgy értelmezi és gondolja tovább a történetet, ahogy akarja. Azért is szeretem a lezáratlan szálakat, mert ezzel felpiszkálom a nézőt, és még jobban gondolkodásra késztetem.
A filmkészítés során beleláttál minden munkafolyamatba, vagy inkább a rendezésre koncentráltál?
Gyakorlatilag minden részében benne voltam, operatőrködtem, vágtam, én írtam a forgatókönyvet és a storyboardot. Tudatos döntés volt, hogy a szöveg improvizált. Csomó ötlet hirtelen jött, ezért nem is akartam szó szerint megtaníttatni a szöveget, ezáltal jóval igazibbnak, életszerűbbnek érzem az egészet. Persze azért voltak előre megadott mondatok, amikhez tartottuk magunkat. Ami különösen érdekes volt számomra, az a gyerek reakciója. Meglepett, hogy a fiúk mennyire másképp élik meg a dolgokat – ahogy Papp Vencel Ákos is tette –, kívülről sokkal visszafogottabban, minimalistábban reagálnak. Nekem ez nagyon tetszett, mert ettől az egész sokkal realisztikusabb lett.
Miért ez a téma, te éltél már meg komoly gyászt?
Mindkét nagypapámat elvesztettem, a szüleim elváltak, nagyrészt anyukám nevelt minket. Szerintem pont ez adott rengeteg muníciót ahhoz, hogy képes legyek mélyen megélni az érzelmeket. Ezáltal erősebb is lettem, és több mindent el tudok viselni.
Amikor megírtad a forgatókönyvet, előjöttek régi érzelmek?
Mindig előjönnek. Nem szeretek olyasmiről beszélni, amihez nem tudok kötődni. Kell, hogy legyen tapasztalásom az adott témáról, amit hozzáadok magamból, az az énem része kell, hogy legyen.
Ettől függetlenül a film marad a fő csapásirány?
Igen, rendező szeretnék lenni. Az a tervem, hogy az alkotási folyamat összes részében ott legyek, a történet írásában, az ötletelésben is, mert legfőképpen ebben a szakaszban tudom magamat beleadni. Ha csapatban csináljuk, egymás ötletei ugródeszkák, a gondolataink építkezhetnek egymásra. Nagyon jó, ahogy a kamerában látom megvalósulni, amit korábban elképzeltünk.
Milyennek kell lennie szerinted egy rendezőnek, és mi van benned meg ebből?
Jól kell kommunikálnia – nekem meg kell tanulnom lassabban beszélni, mert sokszor hadarok, annyi gondolat van egyszerre a fejemben. Mindenképpen jól kell tudnia vizualizálni a mondanivalót. Azt gondolom, tudok szép képeket érzékletesen megálmodni, és a kamerán keresztül megmutatni, valamint monológokat írni, ezeket nagyon szeretem.
Melyik filmed vagy díjad áll a szívedhez a legközelebb?
Az Egy virág neked-re nagyon büszke vagyok, és az első díjamra, amit Amszterdamban nyertem vele. Jó érzés volt, amikor Amerikában több városban is vetítették, a Los Angeles-i Independent Shorts Awardson két díjat nyert. Londonban a Regent Universitytől kaptunk elismerést és meghívást, a mexikói World Class Film Awardson is díjazták a filmet. Az utóbbinál öt forduló volt, nem sok esélyt láttunk a győzelemre, mert elég komoly alkotásokkal jelentkeztek, de úgy voltunk vele, nem baj, legalább megpróbáljuk. Átjutottam az első fordulón, a másodikon, majd a harmadikon, akkor már láttam, hogy ez nagyon nagy dolog. Mondom, mi történik itt? Aztán negyedik, ötödik és a végén én nyertem, úgy éreztem, most csoda történik! Még az első önálló filmes díjamat tartom meghatározónak, amit két évvel korábban kaptam a Cinemira Filmfesztiválon, ott Arany Mókus díjat nyertem el az In Your Dreams című rövidfilmmel.
Mit gondolsz, mi most a legnehezebb a kamaszoknak?
Szerintem azzal van a baj, hogy nem értik meg őket, mondván, még kicsik ahhoz, hogy adjanak a szavukra, pedig ahhoz már elég nagyok, hogy kicsik legyenek. Úgy érzem, nincs olyan besorolásuk, olyan stabil szerepük, hogy komolyan vegyék őket. Pedig annyi minden van bennük, annyi gondolat, amit lekicsinyelnek a felnőttek, vagy éppen felnagyítják, máskor kiforgatják, vagy nem veszik komolyan. Ráadásul ezeket a témákat olykor ők maguk sem értik igazán. Pedig meg kellene értenünk a másikat úgy, ahogy van, megélni a dolgokat, és beszélni róluk.
Megváltozott benned valami a filmes sikereid óta? Már jobban elhiszed azt, hogy meghallgatják, amit közölni szeretnél, hogy fontos, amit mondasz?
Tizennyolc éves vagyok, szóval valószínűleg nem fognak mindenhol komolyan venni, de el tudom mondani, hogy igen, már van, aki elismer, és ez pont elég nekem. A válaszom tehát igen. Azt is látom, ki az, aki igazán törődik velem, ki az, aki örül az örömömnek. Mert ugye a szomorú, elesett embert sokan vigasztalják és sajnálják, de ha sikeres vagy, kevesen tudnak veled örülni. Kíváncsiak voltak a filmemre, és tényleg sokan örültek velem, ezért is annyira fontos nekem ez az egész.
Hol látható az Egy virág neked?
Az előzetese fent van a YouTube-on, és a film is megnézhető lesz nyilvános vetítésen.
Gondolom, most is van mit közölnöd. Mi történt veled a filmed óta, min dolgozol?
2025 őszén ösztöndíjat kaptam a Mol Új Európa Alapítványtól, illetve a Nemzeti Tehetség Programtól. Ami a munkát illeti, egy színdarabot rendezünk éppen a testvéremmel és néhány drámás diákkal. Misztikus hangulatú előadás lesz a Vörösmarty Mihály Gimnázium színházi fesztiválján, erős pszichológiai összefüggésekre épül, feldolgozva egy újságíró életét. Az alapötlet a testvéremtől származik, és ő is játszik a darabban. Nagyon élvezem a munkafolyamatot, jó a hangulat, tehetségesek a szereplők, és imádok Emilivel együtt dolgozni. Ezen felül az egyik barátnőmmel készítettem egy realista, tanulságos rövidfilmet, amely remélhetőleg nemsokára indul versenyeken. Utána alapítványokat szeretnénk megkeresni, amelyek az adott témával foglalkoznak, hogy nekik ajándékozzuk a filmünket.
Huszák Nina
