Korda Györgyöt már a ’60-as években sztárrá tette a táncdalfesztivál, húsz esztendővel később pedig művész- és házastársával, Balázs Klárival együtt került ismét a középpontba. Aztán jött a 21. század, amikor jót nevettünk a Bagi–Nacsa páros Korda-paródiáin. Közben kiderült, „Gyuri bácsi” a legjobb pókerkommentátor, majd beütött a Reptér remixe, hogy megbolondítsa az országot, beleértve a fiatalokat. A magyar show-biznisz és könnyűzene állócsillagai, Újbuda legújabb díszpolgárai Gréczy Zsolt Mássalhangzó című színpadi műsorában meséltek arról, hogyan lehet közel hét évtizedig fürdőzni a közönség szeretetében, mi a titka a belőlük sugárzó derűnek és a köztük lévő harmóniának.
Nagyon elfoglaltak vagytok. Cseng a telefon, házhoz jön egy tévéstáb, rohanás koncertegyeztetésre. Hogy telik egy napotok, és ki menedzseli mindezt?
Klári: Reggel felkelés után kiszellőztetek, és felteszek egy jó zenét, anélkül nem kezdődhet a nap. Gyuri mindig sokkal többet alszik, addig én leviszem a kutyát, előkészítem a gyógyszereket, a reggelit. Akkor kijön, és azt mondja bágyadtan: „itt vagyok!”. De látom, hogy még nincs itt. Kávézunk, és megtervezzük a napot.
Gyuri: Én először csukott szemmel kérdezem az ágyban, hogy te vagy az, Klárika? Aztán rájövök, hogy a kutya nyalta meg a képem. Sajnos a reggelim nagy része gyógyszer. Fánikát, a 16 éves bichon havanesét is családtagként köszöntjük. Sváby András, akinek Karcsika nevű kutyája is ilyen fajta, élő adásban bemondta, hogy Karcsikának nagyon tetszik a Fánika, ezért be akarnak házasodni a Korda családba.
K.: Hozzátette, kicsit öregecske a menyasszony, de jómódú, így végül is ezzel nem lesz gond.
Mi az első élmény az életetekben, amire emlékeztek?
Gy.: Honthy Hannát egyszer megkérdezték, mi zavarja őt az életben. Erre ő: „ugyanaz, mint a kéményseprőt, a korom”. 1939-ben születtem, ’41-ben már bombák robbantak, nem emlékszem sok mindenre. Jöttek a németek, azt mondták, elviszik a gyerekeket nyaralni. Hozzánk is megérkezett a teherautó. Az unokahúgommal jöttünk le a lépcsőn, anyám egy kis bödön zsírt adott a kezembe, és beletette a jegygyűrűjét: „fiam, ha kenyérre van szükséged, ezt add oda!”. Kézenfogva mentünk ki a ház elé, mikor a teherautóhoz értünk, egy katona elkiáltotta magát: „Megtelt!”. Másnapra felszabadultunk. Akiket akkor elvittek, mind belelőtték a Dunába. Ennyi volt akkor az élet.
Klári, te a Kádár-rendszerben voltál gyerek, ugye?
K.: Nem, még Rákosi alatt, csak nem tudtam róla, utólag tudtam meg, hogy ő volt a főnök. Négyéves koromban egy nagy konyhaasztalunk volt, anyukám mindig sütött-főzött, mivel öten voltunk testvérek, gyorsan elfogyott az étel. Olyan kicsi voltam, hogy nem értem fel az asztalt, pipiskedtem, és kértem anyámat, vegye már le nekem a sütit. Aztán hamar megtanultam főzni. Anyámnak komoly művészi érzéke volt: szépen énekelt és tangóharmonikázott. Nyolcan voltak testvérek, mindenki játszott hangszeren, így gyakran házi muzsikálással töltötték a szabadidőt. Varrni is megtanultam tőle. Már a Gyurival együtt voltam, amikor estélyi ruhákat varrtam magamnak. Mentünk Amerikába, Kanadába turnézni, és bejöttek az öltözőbe a nagyasszonyok: milyen szép estélyid van. „Én varrtam magamnak” – mondtam. Visszahőköltek: „Ezt itt ki ne mondd! Le fognak nézni emiatt! – De hát én büszke vagyok rá! – Mondd azt, hogy a Rothschild-szalonban varrták”. Nekem szép gyerekkorom volt, anyám mintaanya volt, annak ellenére, hogy elváltak, mi nem nagyon sínylettük meg. Olyan típus volt, aki számára nem létezik lehetetlen.
Gy.: Az én életemben is annyi csoda történt, amit nehéz elhinni. Nagypapám házmester volt a VII. kerületben, a ház oldalában állt a Szőke néni kocsmája. Kisgyerekként ott ültem a valaha volt legnagyobb magyar csapat, a világhírű Fradi játékosainak az ölében: Henni, Rudas, Kispéter, Szabó, Lakat, Dékány, Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. Az 1949/50-es csapat, ami 140 gólt rúgott a bajnokságban. Nem is tudtam kik, csak utólag döbbentem rá.
Mennyi volt az első gázsitok?
Gy.: 1958 szilveszterén Dorogon léptem fel először a Bányász étteremben, nettó 40 forintot kaptam. Olyan boldog voltam!
K.: Én az első gázsimat ötéves koromban kaptam. Felnőtt vendégek voltak nálunk, én futkostam, nevetgéltem közöttük. Apám megkért, hogy énekeljek nekik valamit. Felugrottam az asztalra, hogy „Új a csizmám, a szögre van felakasztva”. Végigtáncoltam. A végén megkérdezték: „Mit kérsz? – Krémest. – Mennyit? – Ötöt! – Te meg bírsz enni ötöt? – Nem, a testvéreimnek is kell!”.
Mindkettőtőknek alapból szép a hangja. De az énekesek tanárhoz is szoktak járni. Ti hogy álltok ezzel?
Gy.: Először is, aki énekel, annak szép hangja kell, hogy legyen. Ezt néha elfelejtik. Ezt tanulni nem lehet, hozzuk magunkkal. A másik, hogy hosszú távon csak úgy lehet megmaradni a szakmában, ha képzett énekes vagy. Ez egy szakma. A levegővételtől kezdve, hogy hol képzed, hová teszed a hangot, azt tudni kell. Az olaszok ezt nagyon tudják. Bemész egy olasz vendéglőbe, a pincér is úgy énekel, hogy elájulsz. És kell egy jó énektanár is hozzá. Aztán eljön az idő, amikor szükséged lesz arra, hogy a technika segítségével énekelj, mint én most. De az vesse rám az első követ, akinek 70 évnyi éneklés után ugyanolyan a hangja, mint fiatalon. A focista sem focizik úgy 40 évesen, mint 20 évesen. Miután Klárikával megismerkedtünk, még 40 esztendeig énektanárhoz jártunk.
K.: A légzést, a rekeszmozgást, a levegő adagolását egymással gyakoroltuk. Jól szórakoztunk azon, hogy melyikünk tud tovább sziszegve kifújni. A klasszikus énekestechnikát sajátítottuk el. Volt olyan tanárom, aki nem foglalkozott a légzéssel, ott is hagytam.
Gy.: Egy jó barátom, Schöck Ottó, a Metro együttes billentyűse, dalszerző olyan nagy slágereket írt nekem, mint a Lady N. vagy a Virágeső. Eleinte rockénekest akart belőlem csinálni. Megírta nekem a Sztevanovity Dusánnal a Gyere a napra című számot, majd a próbán mondta, hogy Gyuri, ezt erőből, rockosan kell énekelni. Be is rekedtem, félóra múlva nem volt hangom. Utána csak popdalokat írt nekem.
A táncdalfesztiválon váltál igazán ismertté, több nagy slágered akkor debütált, közönségdíjakat kaptál, de szakmait nem. Mennyit tett hozzá a pályafutásodhoz a fesztivál?
Gy.: Háromszor kaptam közönségdíjat, miközben egyik dalom sem ért el még harmadik helyet sem. Olyanokat énekeltem, mint az Aki melletted él, a Bocsánat, hogyha kérdem, a Visszatérek én, hiába űzöl el, a Ne sírj, ha többé sose látnál vagy a Hol vagytok, cimborák. És még helyezést sem értem el.
K.: A zsűriben csomó nem szakmai tag ült, például vállalatigazgatók.
Gy.: Az valamit bizonyít, hogy az emberekben mégis ezek a dalok maradtak meg. Hatalmas dolog volt, hogy az egész ország ezt nézte. A táncdalfesztivál nekem és a kortársaimnak nem csupán egy-egy sikeres slágert adott. A sztárságot adta meg nekünk.
Melyik dalt tartjátok a karrieretekben tízpontosnak? Amelyikről azt érzitek, hogy nektek, a ti hangotoknak, stílusotoknak találták ki?
K.: Amíg egy rádió volt, addig el kellett énekelned, amit rád osztottak. Aztán mikor már együtt voltunk, összejött 20–30 dal, amit végighallgattunk, hogy eldöntsük, melyik tetszik. Így választottuk ki a Time to Say Goodbye címűt, amit angolul és olaszul is énekeltünk. A Mamma Maria például már tomboló sláger volt (a Ricchi e Poveri száma – a szerk.), amikor mi feldolgoztuk. Én mondtam Gyurinak, hogy ezt el kell énekelnünk, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy ez lerágott csont. Erre én azt mondtam: „Nem baj! Rágjunk rajta mi is egy kicsit!”
Gy.: Azóta is ezt rágjuk! (nevet), és a közönség is imádja.
Sokat jártatok külföldre is fellépni…
K.: Kanadába, az USA-ba, Ausztráliába tíz esztendőn át rendszeresen jártunk, de Svájcban, Németországban, Izraelben is koncerteztünk. Nagyon fegyelmezett emberek vagyunk, mindig felkészülve, pontosan, saját mikrofonokkal érkeztünk a fellépésre a világ végén is. Arra nagyon büszke vagyok, hogy egy szál zongorával énekeltem végig a kétórás melbourne-i koncertemet.
Gy.: Én is énekeltem ám egy Las Vegas-i hotelben három hónapig! Minden pénzemet eljátszottam. Apám otthon kérdezi: „És mit hoztál haza? – Semmit!”
K.: Sokszor a nevünket sem tudták elmondani. Egy nemzetközi vásáron így promóztak minket a hangosbemondón: megjelent Korda György és Balázs Klára Máma Mária című lemeze. De voltam én már Balázs Charlie is! A torontói magyar házban ezt írták ki a plakátra.
A szüleitek mit szóltak az énekesi karrierhez?
Gy.: A családban a földművestől a bádogosig minden szakma előfordul, de énekes, az nem. Apám annyit mondott: „Fiam, a mi családunkban eddig csak becsületes emberek voltak”. Nem is tudták elképzelni, mit jelent az, hogy valaki énekes. Vegyipari technikumba jártam, azt hitték az lesz a jövőm. Demjén Rózsi ugyanoda járt általánosba és a technikumba is, mint én, az osztálytársam volt három évig Kovács László, a későbbi külügyminiszter, aztán elváltak útjaink, mert én a harmadik osztályt kétszer jártam. De nekem így jó volt.
K.: Mint mondtam, ötévesen kezdtem az éneklést. Amikor megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, én énekest és menyasszonyt mondtam. Az általánosban egyszer felállított a tanárom énekelni. A nagy csönd után azt mondta: „Jegyezzétek meg ezt a lányt, még sokat hallotok róla!”. De a szüleim nem tudták finanszírozni a különórákat. Otthagytam a gimit, eljöttem dolgozni Budapestre, hogy tudjam fizetni a tanárokat. Így tudtam elindulni. Azóta is, ha valamit elhatározok, annak előbb-utóbb úgy kell lennie. Akkoriban Cserháti Zsuzsával laktam együtt. Mikor elvitték a vőlegényét katonának, borzasztóan szomorú volt, aztán befutott, ám sok csalódás érte. Nagyon nagy kár, hogy így alakult a sorsa.
Mi a titka annak a harmóniának, ami rólatok sugárzik a színpadról? Olyan természetesek vagytok! Megbeszélitek előtte, ki mit mond?
K.: Teljesen spontán jön.
Gy.: Néha azért megbeszéljük, mi lesz a végszó, amire reagál a másik vagy amire a zene indul. Ez a profizmus része.
De rajtatok az látszik, hogy szeretitek egymást.
Gy.: Az egy külön történet.
K.: De igen, a színpadon is szeretjük egymást. Igaz, Gyuri?
Gy.: Amit nem látnak, hogy néha meg is simogatom.
K.: Hajjaj, színpadra lépés előtt babonából is szokott.
Gy.: Színpadon is.
K.: Van, hogy ránézek egy szép dal közben, és azt érzem, én annyira szeretem őt.
Gy.: Duettet énekelni lehet, eljátszhatják a színpadon a szerelmet, de hosszú távon az a hiteles, ha ez valós alapokra épül.
K.: Barbra Streisand és Neil Diamond úgy néztek egymásra, hogy imádják egymást. Ők ezt tényleg el tudták játszani.
Mit lett volna belőletek egymás nélkül?
K.: Én maradtam volna a szépségiparban, nekem lenne ma Pesten a legszebb szalonom.
Gy.: Én harminc éve profi kártyás lennék.
A kártya újabb karriert adott a meglévőhöz. Ahogy elkezdtétek közvetíteni a partikat a Sport TV-n, csak miattatok kapcsoltak oda az emberek, annyira helyesek voltatok…
Gy.: Hatéves koromban már pénzben játszottam, szóval ne csodálkozz!
K.: Gyuri született agy. A kártya tartja tisztán az agyát. Amit én számológéppel számolok, azt ő fejből mondja.
Gy.: Sulkov Zsigmond, Suli bácsi játszott sokat nagypapámmal, az ő ötlete volt, hogy megtanítsanak zsugázni, amikor még nem jártam iskolába. Egyszer csak azt mondja a Suli: „Te Kálmán, ez a hülyegyerek kifoszt minket!”. Így kezdődött.
K.: Én ultizni nem tudok, de pókerezni megtanultam profin Gyuri miatt. Én voltam a sofőr, hordtam őt a közvetítésekre, és elkezdtem érteni a játékot. Legelső sikerem egy Ladies Open volt, amit megnyertem, az aztán feltüzelt. Ma már alanyi jogon ülök le egy asztalhoz a profikkal. Pókert közvetíteni sem a Gyuri révén kerültem be. A nagy tévés, Horváth János, aki aztán nagykövet lett Kubában, a Korda-villában kérdezte Gyuritól: „Kivel közvetítsek ezután?”. Gyuri rám mutatott: „Próbáld ki a Klárit!”. Nagyon izgultam a castingon, de sikerült.
Gy.: Huszonöt éve közvetítek, azalatt pókerkommentátort nem cseréltek sokat. Mert nagyon nehéz két kártyalapból érdekes műsort csinálni, amire odafigyel a közönség. Állandóan beszélni kell, nem lehet csend.
Könnyű megtanulni kártyázni? Érdemes?
K.: Az ulti olyan nehéz, hogy csak fiatalon lehet megtanulni. Gyuri szerint ehhez már túl késő van nekem.
Viszont a pókert meg lehet tanulni profin még időskorban is.
Gy.: Nagyon sok mérnök, komoly ember hagyta ott a pályát, hogy profi pókerjátékos legyen. Ilyen leveleket kapunk: „Drága Gyuri bácsi! Köszönjük, hogy a Korda-pókerklubban úgy megtanultunk pókerezni, hogy három éve élünk Vegasban, a feleségemmel együtt versenyzünk, és nem is jövünk haza”. Tudtad, hogy már van olyan pókerkártya, aminek a dobozán a dáma Klári, a király pedig én vagyok? Az ulti csak a magyarok játéka, már 1848-ban is játszották, akkor a szabadságharc hősei szerepeltek a kártyalapokon. A kártyát viszont a bécsi Piatnik gyártotta, így a szabadságharc leverése után lecserélték a figurákat a svájci szabadságharc hőseire. Ezért szerepel a lapokon most Tell Vilmos vagy Hermann Gessler. Azon dolgozom, hogy hungarikum legyen az ulti. Szeretném, ha változna a szemlélet. A kártya nem az ördögtöl való, a világ legnagyobb gondolkodói, művészei, tudósai is kártyáztak. A múlt században a politikusokról az a mondás járta, hogy aki nem tud kártyázni, befejezheti a karrierjét.
Az beszélik, az utolsó arénakoncertetek a visszavonulást jelenti. Igaz ez?
Gy.: Ez félreértés. Úgy döntöttünk, egy utolsó Papp László Sportarénát még bevállalunk. Utána vissza akarunk venni a tempóból, de azt nem tudjuk megtenni, hogy ne lépjünk fel többet. Pressernek hatszor volt utolsó koncertje, a Szörényiéknek vagy ötször.
K.: Nagyon meg vannak ijedve az emberek, hogy ez komoly, mert piszkosul veszik a jegyeket. Viccet félretéve, nem szívesen egyeztünk bele, a koncertszervező akarta így kommunikálni. Szóval, soha ne mondd, hogy soha!
Mit szólsz ahhoz, hogy a Reptér című számot őrült rajongás övezi?
Gy.: Itt hadd mondjam el, hogy először Magyarországon a Liszt Ferenc Repülőtéren állítanak szobrot élő embereknek. Ez a két ember Balázs Klári és Korda György. Ezt megszavazták. 42 éve énekeltem el először Máté Péter dalát. Miután zongorával adtuk elő, egy idő után elfelejtették. Egyszer azt mondtam, lehetne dinamikusabbá tenni. Amikor a klipet leforgattuk, az az egekbe repítette a dalt.
Nagyjából 24 órában együtt vagytok. Ahhoz, hogy ez jól működjön, különleges kapcsolat kell. Mi a titkotok?
Gy.: Vannak, akiknél ha a tányéron megcsikordul a kés, elválnak. Vagy mert az egyik a Tátrában szeret nyaralni, a másik meg a tengerparton. Rengeteg mindennek stimmelnie kell ízlésben és gondolkodásban. Nálunk hozzájön a művészi gondolkodásmód is. Két embernek úgy kell együtt lennie, hogy semmiféle kötelezettségük nincs erre, miközben tudnak közösen alkotni. A színpadról ezt szeretnénk közvetíteni a fiataloknak, hogy ilyen van, hogy egy pár együtt marad, miközben szépet és jót csinálnak együtt.
K.: Kompromisszumokat azért kell kötni. Gyurinak a műszaki érzékét például elvették megszületésekor. Valakinek kézben kell tartania bizonyos dolgokat. De van olyan, mint a banki ügyek, amit közösen intézünk.
Itt találkoztatok Újbudán. Hogy történt?
Gy.: A Feneketlen-tónál a Budai Parkszínpadon szerepeltünk mindketten ’78-ban. Akkor nyertem meg egy versenyt a Lady N-nel, Klári pedig a Skála együttessel lépett fel. Néztem, milyen szép az a vörös hajú lány. Azt mondtam Bradányi Ivánnak (dalszövegíró, műfordító, Újbuda díszpolgára – a szerk.), szervezz a Fészekbe egy vacsorát, én fizetem, de úgy csináld, hogy a vörös üljön velem szemben!
K.: Végig feszengett, nem evett a Gyuri.
Gy.: Odamentem hozzá: eljössz velem táncolni? Nemet mondott. Még sok idő telt el, mire mi igazából összejöttünk.
Akkor jövőre veletek az Arénában. Mire vágytok ezzel kapcsolatban?
Gy.: A koncert 2026. december 19-én lesz olyan sztárvendégekkel, mint Szikora Robi és az R-GO vagy Király Viktor. Ha májusig eladunk 10 ezer jegyet, akkor dupla Aréna lesz!
K.: Csak jól sikerüljön. A koncert előtti percekben már általában idegesek vagyunk, beszélünk. Ilyenkor Gyuri mindig azt mondja: „Te Klári, nézz már ki! Vannak itt emberek?”. Mondom: „Ne hülyéskedj, tele van a nézőtér”. Erre ő: „Biztos?”
Gy.: Messi is eltöpreng néha, mi lesz, ha nem tud pályára lépni. Én 68 esztendeje énekelek, és szeretném megünnepelni a 70 éves karrieremet, mert Magyarországon még nem, de a világon is alig volt olyan, aki ezen a pályán ennyi időt töltött volna aktívan.
műsorvezető: Gréczy Zsolt
szerkesztő: Török Dániel
