Bigfoot Preston, polgári nevén Gábor András dalszerző-szövegíró a három Fonogram-díjat és egy amerikai lemezszerződést bezsebelő Ozone Mama után kezdett szólókarrierbe. Első alternatív country rock stílusú lemeze, a Light Up My Darkness 2025 márciusában jelent meg. Glorybound című videoklipjének elkészítésére az önkormányzat Újbuda Mecénás alkotói ösztöndíján nyert támogatást.
Újbudai helyszínek is megjelennek a Glorybound-klipben. Mik ezek és miért fontosak neked?
Az egyik a Hadik Kávéház, amelynek egyik újjáalapító tulajdonosa egyetemi évfolyamtársam volt. A hosszas vonatutakon a Pázmány felé sokat dumáltunk könyvekről, filmekről és zenéről. A nyitás előtti üres kávézóban forgattunk, ahol a füstön átszűrődő sejtelmes fényekkel próbáltunk bensőséges, élő zenés hangulatot teremteni. A másik helyszín a Péterhegyi köz, ez mások számára talán nem különleges, nekem viszont varázslatos hely. Dolgoztam egy cégnél, és a karácsonyi ajándékok kiszállítása okán rengeteg felé jártam a kerületben. Szakadó hóesésben hajtottam át a Péterhegyi úti vasúti felüljárón, és muszáj volt félreállnom, mert romantikus sokkot kaptam. Az alattam elhaladó vonat az utazást és a szabadságot juttatta eszembe.
Nekem akkor volt utazásélményem, amikor meghallgattam a lemezed. Olyan volt, mintha ülnék az autóban, szól a zene, és az elágazásnál választanom kéne, hogy merre tovább.
Lényegében erről szól a lemez, az amerikai szabadságérzést, a saját utazásaimban is megélt roadtrip hangulatot akartam közvetíteni. Ez a feeling már az előző zenekaromnál, az Ozone Mamánál is megvolt. Az utolsó lemezünk egy amerikai kiadónál jelent meg, és sokat jártunk külföldön, 13 országban turnéztunk. Ám eljött az a pont az együttes életében, amikor megkérdőjeleződött, hogy van-e több, van-e tovább. Ráadásul ez egybeesett a pandémiával. Nem lehetett fellépni, nem lehetett próbálni, de még összefutni is csak alig-alig tudtunk a zenekar tagjaival. Úgyhogy azt a formációt azóta pihentetjük. A karantén alatt is rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és nekem muszáj zenélni, mert az éltet, anélkül nem vagyok önmagam.
Akkor otthon, magadnak kezdted felgitározni a zenéket?
Igen, elkezdtem újra dalokat írni. Már korábban is vágytam arra, hogy készítsek egy szólólemezt, amely műfajilag más, mint amit az Ozone Mamával játszottunk. Az egy ’70-es évek hangzású, kicsit keményebb rockzenekar volt, amit most csinálok az pedig alternatív country, picit szolidabb, több akusztikus hangszerrel. Sőt, életemben először fúvósokkal is együtt dolgoztam, és az énekesi feladatokat is magamra vállaltam. Úgy éreztem, hogy ezeket a dalokat úgy kell reprezentálni, ahogy az én fejemben megszülettek, ezért zenekar-alapítás helyett olyan zenész barátokat kerestem, akik sokat hozzátettek a játékukkal, de nem kellett mással bevonódniuk.
Mit jelent neked ez az album?
Elsősorban az újjászületést, a reményt és egy picit az élet rövidségét. Erről van is egy dal a lemezen, a Borrowed Time. Arról szól, hogy kikölcsönzött időben élünk. Amikor a fókuszban már nem a féktelen bulizás áll, és a családtagok, szülők, barátok egyre fogynak körülöttünk, akkor rádöbbenünk, hogy a földi létünk nem tart örökké. Engem ez is motivált, mert szeretnék valamilyen nyomot hagyni.
Örömet okoz a gondolat, ha elképzelem, hogy sok év múlva megtalálják a lemezem egy összeomlott épület törmelékei alatt, és megtudhatják belőle, hogy ki voltam. Elképzelhetjük úgy is, mint egy időkapszulát.
Sok mindent meg kellett élned, hogy eljuss idáig?
Igen. Nagyon sok pozitív dolgot éltem meg, de rengeteg rossz is történt velem. Hálás vagyok minden eddigi élményért.
Ahogy az öröm, úgy a fájdalom is segíthet a fejlődésben, a melankólia sokszor kifejezetten ihletet ad az alkotáshoz.
Ezen a lemezen azonban szerintem nem a melankólia uralkodik.
Szerintem optimista, és a címe is ezt közvetíti: Light Up My Darkness…
Igen, amikor az alagútból kikecmeregsz a vakító napsütésbe. Úgy érzem, hogy amikor elkezdtem a saját lemezemen dolgozni, akkor nem vallási értelemben megvilágosodtam. Rájöttem, mit rontottam el, mit kéne másként csinálnom. Elhagytam egy csomó romboló dolgot, amiről korábban azt hittem, hogy együtt jár a rock and roll életérzéssel. De a tűz megmaradt bennem, és megvannak az infantilis jegyek is, csak tudatosabban élek. Egyébként pont a Guns N’ Roses zenekar egyik tagjával készült interjúban olvastam, hogy edzőterembe járnak, nincs dohányzás sem drogok, mert a színpad mellett a családjuk számára is sokáig ott szeretnének még lenni. Szóval ez a lemez mérföldkő az életemben.
A kerülethez milyen emlékek fűznek? Hol, milyen tanulságokat nyertél?
Ide születtem, itt laktam hároméves koromig, de később is visszajárogattam, majd 25 évesen költöztem végleg vissza. Újbuda mindig a szívem közepe volt, baráti kapcsolatokat ápoltam itt, a gimnáziumi évek alatt sokszor értek véget a bulik a Feneketlen-tónál, a Kertészeti Egyetemen volt a szalagavatónk. Huszonévesen hiányoltam, hogy kevés volt a fiataloknak való szórakozóhely, de mára ez is megváltozott a Bartók Boulevard-ral. Szeretek a kerület zöldövezeteiben, például a Sas-hegyen vagy a Budai Arborétumban barangolni, és időt szánni az elmélázásra. Szerintem ennek a városrésznek van egy meseszerű hangulata, ami hatással volt a dalaimra is.
Miken szoktál elmélázni?
Sokszor gondolkozom azon, hogy merre tartok, mi a következő lépés, mit szeretnék elmondani a dalokban. Klisé, hogy az ember az élet értelmét keresi, de úgy érzem, én megtaláltam a saját életem értelmét, ami mindig is a muzsikával kapcsolatos.
Akkor közvetíteni is szeretnél valamit a zenével?
Igen. Az egy dolog, hogy a saját érzéseimet elmondom, de szeretném megvigasztalni, jókedvre deríteni az embereket, kapaszkodót adni.
Mi az első emléked a zenével kapcsolatban?
Az első élményem, hogy pózolok valami rettenetesen rossz minőségű orosz akusztikus gitárral, amit a szüleimtől kaptam, körülbelül 8-10 évesen, miután először láttam a Rolling Stonest a tévében. Úgy akartam kinézni, mint ők. Anyukám egyik kendőjét feltettem a fejemre, a nagymamámtól elloptam egy szál cigarettát, amit természetesen akkor még nem gyújtottam meg, és beálltam a tükör elé. Cigi, kendő, anyám ékszerei meg az a rossz gitár. Akkor elindult valami. A következő emlékem pedig az, hogy az általános iskolai osztályunkból páran készültünk egy előadásra. Velem ellentétben két osztálytársam már le tudott fogni néhány akkordot, és én is mindenáron részt akartam venni a buliban. Mondták, hogy oké Andris, de meg kell tanulnod az alap akkordokat. Erre elrohantam apukámmal a Rózsavölgyi és Társa Zeneműboltba, megvettük a Muszty–Dobay páros Gitáriskola című, gyerekeknek készült gitároktató könyvét, és én egy este alatt benyaltam a leckéket, olyan erős késztetést éreztem.
És hogy érzed, már az elején megmutatkozott a tehetséged?
Én úgy érzem, hogy igen, mert folyamatosan jött visszacsatolás, hogy jó, amit csinálunk, csinálok. A tehetség mellett azonban nagyon fontos a motiváció, a szorgalom és a gyakorlás. A folyamatos fejlődésben hiszek, nem szabad megrekedni egy szinten, ezért én sosem elégedtem meg azzal, amit elértem. Nem jártam tanárhoz, de nem mondom, hogy erre nincs szükség vagy nem kell könyv szerint haladni, viszont nyitottnak kell lenni, és minél több zenét hallgatni. Úgy tanultam, amikor már megvoltak az alap akkordok, hogy addig tekertem vissza a kazettás magnóban a kedvenc számaimat, amíg nem tudtam eljátszani. Főleg a késő ’60-as, kora ’70-es évek brit és amerikai előadóit szerettem, mint például Bruce Springsteen, Neil Young, a Creedence Clearwater Revival, Jimi Hendrix, a The Allman Brothers Band vagy a Rolling Stones. Utána jött egy picit keményebb korszakom, Black Sabbath, Led Zeppelin, Grand Funk Railroad, James Gang, ilyesmik. Mostanában inkább a könnyebben befogadható amerikai rockot hallgatom.
Countryt hallgattál azelőtt?
Persze, a Grateful Dead egy country alapú együttes volt, ahogy az Eagles is, amelynek a Hotel California című dalát szinte mindenki ismeri. A kommerszebb Nashville-countryt sosem szerettem annyira, kivéve Johnny Casht vagy Roy Orbisont, aki számomra is etalon. Leginkább az úgynevezett törvényen kívüli vonalat kedvelem, mint Willie Nelson vagy Waylon Jennings. Ők igazi fenegyerekek voltak, kevésbé szalonképesek. Most nagyjából ezekhez a gyökerekhez tértem vissza. Szeretem a ’60-as, ’70-es évek kimeríthetetlen zenei aranybányáját kutatni a lemezboltokban, vagy akár zenei enciklopédiákban, cikkekben. Szinte hetente találok számomra újakat. Annak idején indítottam egy Facebook-csoportot, ahol kifejezetten nem mainstream zenéket osztottunk meg. A Light Up My Darkness lemez hangzásvilága ezekre a régi muzsikákra hajaz modern elemekkel, tehát egyszerre vintage és kortárs.
Mi a legnagyobb kihívás abban, hogy a saját projektedet viszed egyszemélyes előadóként?
Iszonyatos nagy felelősség az alkotói folyamattól kezdve a megjelentetésig, és a kritikát sem a banda kapja, hanem egy személyben én. Törekedtem arra, hogy a Bigfoot Preston név mögötti projekt önazonos legyen, a saját gondolataimat és érzéseimet képviselem, remélve, hogy azok pozitív fogadtatásra találnak a hallgatóságban.
Egyébként honnan a művészneved, nagy a lábad vagy az amerikai erdőkben élő Bigfoot legendája ihletett meg?
Most már nem annyira nagy, ám gyerekként hirtelen nőtt meg a lábam, és amikor édesapámmal egy cipőboltban válogattunk, viccesen elnevezett Nagylábnak. Amúgy most, hogy mondod, régen hittem ebben a kriptozoológiai lényben. Sokat olvastam róla, imádtam a Bigfoot-témát. A Preston pedig tiszteletadás Billy Preston R&B, illetve soulzenész előtt, aki többek között Beatles- és Rolling Stones-lemezeken is játszott. Zseniális énekes, zongorista, orgonista volt. Szerintem egy misztikus kedvenc és egy zenei ideál jó párosítás.
Feigl Enikő
