Beer Miklós nyugalmazott püspök egy igazi püspök, aki vonattal jön el hozzánk a Dunakanyarból, ahol él, aki bátran véleményt mond kínosnak vélt kérdésekről is – mint a cölibátus, a migráció, a kirekesztés, az egyházi iskolák ügye vagy az Iványi Gábor mellől hiányzó szolidaritás fájdalma. Őszinte és figyelmes. Húsvét előtt járt nálunk, Újbudán, ahol született, az apropó részben az a kötet, amely most jelent meg a vele készült beszélgetéssel.
„A püspöktársaim tudomásul vették, hogy én egy kicsit különc vagyok” – mondja a László Ágnes készítette izgalmas interjúkötetben…
Így érzem magam valóban. Az egész életem nem átlagos. Bár budapesti gyerek vagyok – itt születtem Újbudán, a Villányi út mellett, a Tarcali utcában, és Pesten kezdtem a kápláni éveimet –, leginkább falusi környezetben éltem. Éppen ezért én mindenütt otthon érzem magam. Ezzel együtt általában tényleg kilógtam a sorból.
Mindig olyan jó kedélyű.
Ezt a természetet örököltem. És azért – ahogy mondani szoktam – van visszatérő jókedvem, mert tudok nagyon dühös is lenni. De elég hamar megtalálom a lelki békémet, és megpróbálom optimistán nézni a világot.
Sokan akkor figyeltünk fel az ön közéleti megnyilvánulásaira, amikor feltűnt, hogy egészen másként beszél a világról, mint a kollégái általában. A migrációtól kezdve a kötelező papi nőtlenség, a cölibátus kérdéséig. Nyilván ezért a „különutas” véleményéért is lett a szabad sajtó fontos szereplője.
Nem állítom, hogy tudatosan kerestem ezt az új hangot és a megszólalási lehetőségeket. De valahogy kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha megkérdeznek egy témáról, akkor elmondom az én véleményemet. Lehet, szokatlan, de szerintem nincs tabutéma, akár társadalmi kérdésekről, akár az egyházunk életéről van szó. Kétségtelen, egy idő után bizonyos médiába már nem hívtak.
Hozzánk bármikor jöhet.
Köszönöm.
Kelet-Európában minden egyháznak, így a katolikusnak is nehéz kérdés történelmi korokon át, hogy milyen kapcsolatban legyen az aktuális államhatalommal. A változó világban, diktatúrákban és demokráciákban miként tud Jézus Krisztus tanaihoz ragaszkodni, és mégis túlélni. Az sem egyszerű, ha a hatalom elnyomja, de lehet, hogy az sem, ha sok-sok pénzzel próbálja megvenni magának egyik-másik egyházat…
Ez utóbbi valóban nagy csábítás. Próbálom mindig védeni a mundér becsületét. Az biztos, nemcsak mi, hanem mindegyik egyház megszenvedte azt, ami 1945–1990 között történt. És egyszer csak arra ébredtünk, hogy szabadon élhetünk, kinyithatjuk a templomajtót. Egy kicsit megszédültünk az új lehetőségektől. Aztán az elmúlt 35 évben megszoktuk, hogy itt is kapunk egy kis kedvezményt, ott is valamit. Ennek örültünk. De ez el is altatott minket abban a kérdésben, hogy legyen saját véleményünk. Az utóbbi időben többször hallottam egyházi vezetőktől, hogy a prófétai hang felelősségét elfelejtettük. A kritikus prófétai hangét. A prófétának a bibliai időkben az is a szerepe volt, hogy felhívja a figyelmet, ha úgy véli, nem az Úristen akarata szerint mennek a dolgok. A próféta dolga, hogy szóljon és figyelmeztessen.
És ha ebből később gondjai lesznek?
A próféta sorsa. Jézus Krisztus is a kereszten végezte.
Beszélgetnek arról is az interjúkötetben, vajon nem lennének-e szabadabbak az egyházak, ha sokkal inkább anyagilag is a híveikre támaszkodnának, semmint az állam kegyére.
Valóban idillikus állapot lenne, ha teljes egészében a híveinkre bízhatnánk a mi egyházi tevékenységünket. A gyerekek nevelésétől a hitoktatáson át a szociális munkánkig. Engem is bánt, hogy a templomba járó híveinket leszoktattuk a közteherviselésről. Ez megint egy olyan emberi gyöngeség, hogy ó, hát úgyis kapnak pénzt, akkor nekünk nem kell a zsebünkbe nyúlni. Ez több szempontból is visszavetette a mi egyházi szerepvállalásunkat és a hitelességünket.
A latin-amerikai felszabadítás teológiájának elterjedése óta, az onnan származó Ferenc pápasága óta a világban sokfelé a katolikus egyház valóban a szegények, az elesettek felé fordul. Önt, mint megtudtam e kötetből, szokták Ferenc pápa „magyar hangjának” is nevezni.
Ferenc pápa közelről élte át a latin-amerikai társadalmak megújulásának törekvéseit. És éppen a szolidaritás jelenti egyházunk hitelességét. Mi itt, Európában megszoktuk, hogy a társadalmi problémák megoldása az állam dolga. Pedig katolikus egyházunkat a múltban is mindig jellemezte a szociális érzékenység. Az ispotályok működtetése, a beteggondozás megszervezése, vagy éppen Assisi Szent Ferenc példáját követve az igazi krisztusi úton, az elesettek mellé állni. Ez nálunk egy kicsit szélre került. Hagyományosan az iskoláink a szegény gyereket segítették. Ám most egyszer csak azt láttuk, hogy elitiskolákká váltak az intézményeink. Éppen most olvastam egy igen mellbevágó tanulmányt arról, hogy az egyházi iskolákból hiányoznak a nehéz sorsúak, a cigány gyerekek.
Sok helyen így működik a szegregáció. Az egyházi iskolákba kerülnek a tehetséges, jó körülmények közül érkező, igyekvő gyerekek, a többiek mehetnek az államiba.
Tapasztalom ezt például Nógrádban.
Néha nem figyelmezteti kollégáit arra, hogy Szent Ferenc vagy Ferenc pápa mit mondott erről?
Biztos megszédültünk kissé, és az önérzetünknek is jót tesz, hogy egy-egy egyházi iskolából milyen tehetséges, sikeres tanulók kerülnek ki.
Motivált, jó körülmények közül származó fiatalokkal valószínűleg könnyebb sikereket elérni…
Valóban. Ugyanakkor a fölzárkóztatás nagyon nehéz ügy. Amióta nyugdíjban vagyok, a saját alapítványunkkal részt veszek egy, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által vezetett efféle programban. Sokat törjük például a fejünket azon, miként lehet a nagyon hátrányos helyzetű cigány gyerekeket esélyhez juttatni. Mert nem olyan egyszerű ám ez. Hány olyan példát tudok, amikor a szülők elirányították a gyermeküket egy nagyon jó iskolába, és ott őt rengeteg megaláztatás érte a társaitól.
Szörnyű.
Az. Elő is kerül beszélgetéseink közben, hogy mi a nehezebb. Eljuttatni a cigány családokat oda, hogy ők is akarják a változást, vagy a többségi társadalmat érzékennyé tenni az elfogadás fontosságára. Nem egyszerű a válasz. Persze tudok remek példákat is. A közelmúltban a Villányi úti Szent Imre Gimnázium pedagógusai jöttek el hozzánk a Dunakanyarba. Szóba került, hogy én most mit csinálok a nógrádi cigány falvakban. Ott vetette fel az egyik tanár, mi lenne, ha elhozná a talpraesett diákjait, hogy megismerjék azt az életet, önkéntes munkát végezzenek. A gyerekek rettentően lelkesek, és ennek módfelett örülök.
Többször hallottam öntől, ebben a kötetben is olvasom, hogy milyen határozottan kiáll a hatalom által támadott Iványi Gábor evangélikus lelkész mellett, akinek a szervezete egészen elképesztő szociális munkát végez, már ha hagyják.
Nagyon bánt engem a mai napig, hogy katolikus egyházunk nem vállalt szolidaritást vele. Sokszor beszélgetek arról a barátaimmal, miért hagytuk szó nélkül, hogy egy parlamenti többségi szavazással eldönthetik, melyik közösség nevezhető egyháznak, és melyik nem. Ez ellen tiltakozni kellett volna. Ráadásul éppen mostanában döntött úgy a bíróság, hogy Iványi iskoláinak bezárása törvénytelen volt.
Csakhogy ez már nem segít a szétszóródott gyerekeken…
Nem szólaltunk meg ebben, és ezért lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartanunk.
Bár éppen ön az, aki megszólalt.
Beszélgettünk László Ágnessel arról, milyen évfordulóink voltak mostanában. Nyolcvan esztendeje hunyt el az édesapám, Budapest ostroma alatt. Szóba került a holokauszt szörnyűsége is – és mostanában rácsodálkozunk azokra a nagyszerű papokra, akik a legsötétebb időkben is kiálltak üldözött embertársaik mellett, minden kockázatot vállalva. Nekünk ezt a példát kell követnünk.
Dési János
László Ágnes: Beer Miklós – Egy hiteles ember
Nehéz volt rávenni Beer püspököt erre a nagyon őszinte beszélgetésre, amit a kötetben olvasunk?
Nem egyik napról a másikra vágtunk bele, talán 2019-ben találkoztunk először, amikor a püspök úr Hazám díjat kapott. A kitüntetettekkel való beszélgetésekből készítettem egy kötetet, Értékteremtők volt a címe, és amikor az interjút felvettem a püspöki irodában, éreztem, hogy sokkal, de sokkal többről kellene beszélgetnünk, mint ami abba belefért. Később került elő az önálló könyv ötlete. Nagyon hamar megtaláltuk egymással a hangot, tényleg bármit kérdezhettem. Teljesen nyíltan, őszintén felelt.
Beer püspök valóban őszintén fogalmaz a könyvben. Biztos akad, aki azt mondja, a riporter húzta ezt így ki belőle, ő akarta ezeket a dolgokat így hallani.
Sok éve művelem a szakmát, tudom, miként kell az interjúalanyt megmutatni. Nyilván volt egy tervem, hogy miről szeretnék beszélni ebben az kötetben. Aztán ahogy jártam a püspök úrhoz Nagymarosra beszélgetni, ez folyamatosan alakult, ahogy éreztem, hogy egyre nyitottabbá válik. Azt is elmondtam neki, én nem vagyok hívő ember, úgyhogy mikor egyházi dolgokról ejtünk szót, bátran próbáljon meggyőzni. És talán még inspiráló is, ha másként gondolunk dolgokat. Ki is alakult köztünk egy mély kapcsolat, ami alkalmat adott arra, hogy őszinték legyünk egymással. A legkritikusabb témákról is meglehetősen könnyeden tudtunk órákon át beszélgetni.
