Bősze Csilla ének-zene tanár, a Petőfi Musical Stúdió alapítója az újbudai fiatalok tehetséggondozásának meghatározó alakja, szakmai munkáját Újbuda Önkormányzata 2024-ben díszpolgári címmel ismerte el. Beszélgetésünkben felidéztük a múltat, amikor 1995-ben a Petőfi Sándor iskolában – kollégájával közösen – megalapította a stúdiót, de szó esett az ének-zene fontosságáról is.
Hogyan született meg a Petőfi Musical Stúdió?
Szabó Jóska kollégám ötlete volt. Nagyon ritkán vagyok beteg, de akkor éppen otthon voltam, amikor megkérdezte, följöhet-e. Elhozta a Mária evangéliuma című rockoperát CD-n, hogy ezt jó lenne megcsinálni. Így kezdődött. Egy húszperces decemberi karácsonyi műsort készítettünk belőle azoknak a vállalkozóknak, akik támogatták az iskolát. Annyira belelendültünk, hogy úgy döntöttünk, színpadra visszük az egész darabot, és húsvétra elkészültünk vele. Az aulában tartott előadásunkra elhívtam Tolcsvay Lászlót (a rockopera zeneszerzője – a szerk.), aki feleségével együtt el is jött. Nyáron már a Budai Parkszínpadon adtuk elő a művet, a főszereplők gimnazisták voltak, az általános iskolások a népet személyesítették meg. A következő musical-összeállítást Kaleidoszkóp címmel készítettük, abba már egy-két külsős is beszállt.
Mire emlékszel vissza szívesen az elmúlt 30 esztendőből?
Nagyon szép idők voltak azok, amikor volt lehetőségünk turnézni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban négy telt házas előadást tartottunk, jártunk Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán is. Meghatározó volt a Valahol Európában című musical. Amíg kőszínház játszotta Budapesten, addig mi nem adhattuk elő, de nagyon fájt rá a fogunk. Amikor kiszagoltam, hogy felújítás miatt bezárják az Operettszínházat, megkerestük Dés Lászlót (a darab zeneszerzője – a szerk.), és megkaptuk rá az engedélyt. Azzal is majdnem 75 előadásunk volt, eljutottunk vele Beregszászra és Erdélybe. A mi nevünkhöz fűződött az ottani magyar nyelvű bemutató. Számos jó dolog történt még, például A muzsika hangja előadása, amit a Városmajorban játszottunk Kaszás Attilával és az Operettszínház művészeivel.
Miből ismered fel a tehetséget?
Elég egy hangot elénekelni, abból már a tehetség felvillan. Szerintem mindenkinek a mélyén ott rejtőzik valami, amiből ki lehet hozni a maximumot. Rengeteg gyerek van, aki nem jut elég sikerélményhez az iskolában, mert nem ért a különböző tantárgyakhoz, művészi affinitása viszont van. Ők szeretnek ide járni, mert érzik, hogy itt fontosak, és megtaláljuk, hogy az éneklésben, a táncban vagy a prózában tudnak-e leginkább kibontakozni. Így ha kudarc éri is őket a tanulásban, itt sikerélménnyel kompenzálhatnak.
Tartod a kapcsolatot volt diákjaiddal?
Szinte mindennapos, hogy találkozunk, írnak, előadásra hívnak. De az iskolából is, mert mindig osztályfőnök voltam. Főleg az a jó, amikor énektagozaton tanítok, és elsőtől nyolcadikig végigvihetem őket. Amikor még a gimnázium is működött, volt, akit 12 évig tanítottam, és az egész életútját végig tudom kísérni onnantól, hogy még a cipőjét sem tudja bekötni, odáig, hogy férjhez megy.
Vannak olyan stúdiós tanulóid, akikre kifejezetten büszke vagy, elismert színházakban játszanak?
Hogyne, nagyon sokan vannak, csak az Operettszínházban nyolcan. Például Nádasi Veronika szerepelt nálunk a Valahol Európában előadásában, Lukács Anita ma már a legnagyobb operettsztár, Somogyi Szilárd több mint húsz esztendőt dolgozott rendezőként az Operettszínházban, jelenleg igazgató egy másik intézményben. Nem akarom sorolni, mert valakit úgyis kifelejtenék, olyan sokan vannak Budapesten, Szolnokon és Veszprémben is. Ők is hálásak, ha felkérjük őket egy közös produkcióra, jönnek. Somogyi Szilárd intézte el, hogy az Operettszínházban tarthassuk a 20. évfordulós gálánkat telt házas előadással. A művészek, akik aznap este nem játszottak, eljöttek, és a gyerekekkel közös blokkokban léptek fel. Ez roppant jó érzés volt.
Honnan hozod a zene, tánc, színház iránti szerelmet? Gyerekkorodban volt olyan ambíciód, hogy színésznő, énekesnő legyél?
Színésznő nem akartam lenni, de énekelni mindig nagyon szerettem, imádom a népdalokat. Az biztos, hogy a véremben van, mert apukám népzenei irányultságú táncművész, tánctanár és koreográfus volt. Anyukám is szeretett énekelni, táncolni, én mindig ének-zeneibe jártam, csellóztam, zenekarban játszottam.
És hogy lett ebből tanári pálya?
Nagyon szerettem volna tanár lenni, imádom a gyerekeket, meg is találom velük a közös hangot. Érdekes, hogy nem zenei ambíció lökött a tanári pálya felé, hanem a középiskolai történelemtanárom példája. Mindenki tátott szájjal hallgatta, ahogy mesélt, szinte láttuk magunk előtt a csatát vagy a várost, amiről szó volt. Érettségi után is előfordult, hogy bekéredzkedtem az óráira, annyira élveztem. Azt gondoltam, bárcsak én így tudnék mesélni! Örökké hálás leszek Sávoly Máriának.
Az ének-zene órák mostohagyerekek szoktak lenni. Iskolai éveimből emlékszem, hogy mindig ott volt a legnagyobb ricsaj, mert a diákok azt gondolták, ők nem tudnak énekelni, félnek is tőle. Mik a praktikáid, amelyekkel fel tudod kelteni az érdeklődésüket?
Zömmel énektagozatos osztályokban tanítok, ami könnyebb, mert van affinitás a gyerekekben, de minden osztály más, és ahhoz kell alkalmazkodni. Hihetetlen dolog, hogy egy élettelen papír, amiből más repülőt hajtogat, életre kel; a kottából, amikor elénekeljük, egyszerre gyönyörűség lesz. Ha nem ilyen kvalitású osztályokról van szó, kicsit több zenehallgatást vezetek be, több érdekességet mondok el, ami a tanulókat megragadhatja. Alapvető fontosságú, hogy megértsék a zenét.
Milyen folyamatok zajlanak le, mire a musicalstúdióval a bemutatóig értek?
A kicsik nem szólnak bele, de a nagyobbakkal szoktunk ötletelni, mit csináljunk, hogy csináljuk. Rengeteg munka van: meg kell írni a darabot, a koreográfusnak ki kell találnia a táncokat, megálmodni és kivitelezni a díszletet, a jelmezeket. Én zömmel az énekkel foglalkozom, a szólistákkal és a kórussal. Nem szabad túlzottan magas mércét felállítani, mert akkor elkedvetlenedik mindenki.
A kerületben végzett munkádat díszpolgári címmel ismerte el idén az önkormányzat. Milyen érzés volt?
Meglepődtem, mert magasan kvalifikált emberek szoktak ilyet kapni. Amikor megalapítottuk Szabó Józseffel a stúdiót, rögtön utána nekünk ítélték a Pro Cultura Újbuda díjat. Az is hatalmas elismerés volt, és azt gondoltam: előre bizalmat kaptam. Csipes Tamara kajakozó volt a másik, aki most díszpolgár lett, megtiszteltetés, hogy mellette én is eszükbe jutottam. Nagyon örülök neki.
Bár úgy tűnik, minden megvolt az elmúlt közel három évtizedben, gondolom, vannak még terveid, elképzeléseid…
Aktuális, hogy jövőre méltón megünnepeljük a stúdió fennállásának 30. évfordulóját. Arra gondoltam, jó lenne megint az Operettszínház művészeivel együttműködni, ahogy a 20. születésnapon. Ezen felül Szabó Magda annak idején nekünk adta az Álarcosbál című regényének színpadra állítási jogát, készült is belőle egy musical, Szemenyei János írta, Somogyi Szilárd rendezte. Azt is fel lehetne újítani, mert rengeteg kisgyerek van most a musicalstúdióban. Nem tudom még, de ez lehet a jövő évi nagy projektünk. Szerintem csodás, hogy kicsik és nagyok (akár csak felsősök), vagy befutott művészek, együtt dolgoznak. A fiatalabbak bálványként néznek a nagyobbakra, egy családként működnek. Megtanulják, hogyan kell alkalmazkodni és segíteni a másikat, amit a való életben is jól tudnak hasznosítani.
Úgy veszem észre, életed fő szenvedélye a musicalstúdió, az ének-zene tanítása.
Igen, ennél károsabb szenvedélyem ne legyen!
F. E.
