Egy üres hely a szívünkben – Szüts Miklós halálára

A minap 78 esztendősen elhunyt Szüts Miklós festőművész az egyik legkiemelkedőbb kortárs alkotó. Nem véletlen, hogy életében bő félszáz, legtöbbször igen sikeres egyéni kiállításon mutathatta be képeit. Ha színekből festett foltok terültek szét a vásznán, ha Budapest utcái jelentek meg egy színben, ha hatalmas festményei lógtak 
a Kiscelli Múzeum templomterében – mindig különleges élmény volt megnézni ezeket.

Üthet nagyot egy kép? Az övéi ütöttek, simogattak, kérdeztek, talán 
a fejüket is kérdőn csóválták volna, már ha a képeknek lenne fejük. De feje a nézőnek kell leginkább, hogy legyen, mert Szüts képei – még a ránézésre egyszerű színes képek is – nemcsak az érzelmekre, hanem valahogy a befogadó értelmére, azaz a fejére is hatnak. Szüts Miklós gondolkodó, morfondírozó ember volt az életben is. Szeretett beszélgetni, anekdotázni, mindennapi, közéleti dolgokról eszmét cserélni.

Mivel a XI. kerületben élt és alkotott, az elmúlt években több interjút is készíthettünk vele az Újbuda újságba. Ezekből idézünk most fel egy-két részletet – amit mi, akik ismerhettük, Miklós mindig kedélyes, kicsit rekedtes hangján hallunk.

Újbudáról
„A Bartók 32 Galéria, mondhatnám dicsekedve, régi törzshelyünk nekünk. Az elmúlt 15 évben gyakorlatilag a legfontosabb kiállításainkat ott csináltuk. Nagyon jó hely, nagyon szeretem. Kedvesek és segítségre készek az ott dolgozók. Aztán a tér és a világítás is fontos ebben a hosszú csőteremben. Ami bizonyos szempontból persze nem ideális, de jópofa dolgokat lehet benne rendezés címén csinálni. Legutóbb (a Covid előtt) a feleségem, Vojnich Erzsébet, aki maga is festőművész, azt találta ki, hogy a szemben lévő falra, a terem végébe, egyetlen képet rak ki. Annyit bírt el a tér és a kép. Szóval, jó hely, bár olyan nagyon sok remek kiállítótér már nincs a városban.”

A képek eladásáról, nem fáj-e a szíve, amikor meg kell válnia egy-egy alkotásától?
„Időnként nagyon. És ezt el is szoktam sírni Vojnich nevű feleségem válltömésén. Erre ő mindig azt mondja, hogy ne nyafogjál, fess inkább egy másikat. Na aztán a múltkor valamelyik képétől ő nem akart megválni. És akkor mondtam neki, hogy idéznék egy klasszikust: ne nyafogjál, fess egy másikat.”

A határidőkről, a következő kiállításról
„Sok helyen évekre előre beosztják a kiállításokat. De engem annyira elkényeztettek az elmúlt húsz-harminc évben, hogy tőlem baromi idegen most elvállalni egy kiállítást, hogy az majd két év múlva megnyílik. Én egy ilyen feladatorientált pasi vagyok. Szeretem, ha határ­idők vannak, szeretem a fölkéréseket. Engem ez nem nyomaszt, hanem éppen segít. De az, hogy majd két év múlva egyszer itt meg ott lesz kiállításom, ez nem nagyon motivál.”

Arról, mikor van készen egy kép
„Egy kép akkor van kész az én világnézetem szerint, ha megfordult a nyilvánosság előtt. Tehát az elmúlt két évben egy rakás képem, köszönhetően a Covidnak is, tulajdonképpen nincs is készen, hiszen úgy került magántulajdonba, hogy soha egyetlenegy kiállításon sem szerepelt. Ez nem helyes. Szóval nekem a feltételem, hogy egy képem kész legyen, hogy először én úgy látom, ennél jobbra nem tudom festeni. Másodszor, másnap újból megnézem, és ha még mindig úgy érzem, akkor harmadszor, megmutatom a feleségemnek. És ha ő is rábólint, akkor aláírom, lefotózom és felrakom a honlapomra. Már csak egy feltétele van, hogy ez a kép befejezett legyen, az, hogy egyszer nyilvánosság előtt valahol a falon lógjon. Lehet, hogy ez gyerekesség, de különben valahogy csak úgy eltűnhetnek a képek.”

A közéletről
„Arról egyre rosszabb a véleményem, egyre rosszkedvűbb vagyok tőle. De alkotás közben igyekszem kevéssé erre gondolni. A szakmai problémákat akarom olyankor megoldani, és ebbe nem fér bele a napi nyomorúság. Tehát, hogy patetikusan fogalmazzak, elemi létproblémákkal vagyok elfoglalva. Azzal, hogy technikailag meg tudjam oldani azt a képet, amin dolgozom. És hátha egyszer meglesz a válasz így arra, miért élünk. Ebbe nem fér bele, hogy a miniszterelnök vétózott-e vagy sem.”

Ironikusan a vircsaft végéről
„Erről is van egy történetem. Pár éve a feleségemmel üldögéltünk kint a gangon, és kávéztunk. Megjegyeztem neki, hogy én igyekszem mindent megtenni, hogy ez a rémes és antidemokratikus vircsaft minél előbb elmúljon. De csendben mondanám, hogy nekünk a privát szociális helyzetünk addig működik, ameddig ez a rendszer fönnáll. Hát ki fog képet venni, hogyha ez a rendszer valami kataklizmával múlik el? Akkor kisebb gondja is nagyobb lesz az embereknek, mint hogy képet vegyenek.”

A jó kép
„Ha holnap reggel nekiállok megint maszatolni itt, a műteremben, akkor azt nem lehet más testtartással, minthogy valahol az egyik agylebenyemben az villogjon, a világ legszebb képét fogom megfesteni. Aztán utóbb kiderülhet, hogy ez mégse sikerült, de azért mégis csak hozzátettem egy követ a piramishoz. Nem is tudom, kitől tanultam már, de szoktam idézni, mint az öreg Ho Si Minh apó, jó tanácsként a fiataloknak: a szakma elsajátításakor azt is meg kell tanulnod, hogy mindennél van jobb. A legjobbnál is. Tehát, amikor úgy érzed, hogy most beszakad az asztal a mű alatt, ahogy a Spiró György mondta egykor, hogy megállnak a villamosok, annyira remeket alkottál – na, annál is van jobb.”

A veszteségekről, a barát haláláról
„Éppen festettem egy képet, amikor megtudtam, hogy meghalt Esterházy Péter – annak a képnek az lett a címe, hogy Búcsú, elég durva hangú kép. Borzasztóan megrendített a halála. Barátok voltunk, van közös könyvünk. De könyvön innen és túl, nekem ez egy nagyon fontos barátság volt. Nem önsajnálat és affektálás, de minden nap hiányzik, és mindig van egy üres hely a szívemben, ahol ő nincs.”

Dési János

A ROVATBÓL

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support