Szilágyi Lenke fotóművész, akit többek között írókról készült portréiról, színházi fényképeiről és forgatások standfotóiról ismerünk, ezúttal egy indiai nyomortelepen készült sorozatát mutatta be a Bartók Béla úti Artphoto Galériában. Az Újbuda Nagykávéház című tévéműsorban készült beszélgetés részlete.
A portrék vagy a színházi fotók olyan szituációban készülnek, amikor a szereplők is akarják, hogy fényképezzék őket. Gondolom, egy indiai szegénytelepen ez nem ilyen egyszerű…
Ahogy a szegény országokban általában, úgy Indiában is az a jellemző, hogy mindenki tartja a markát, le akar húzni. Mikor egyedül elmentem erre a helyre, nagyon meglepődtem, hogy itt nem így megy. Megörültek és meglepődtek azon, hogy valaki idejön hozzájuk, érdeklődik az életük iránt. Úgyhogy nagyon kedvesek voltak velem. Aztán egy év múlva véletlenül megint arra jártam. Újra fényképeztem, és vittem pár fotót is megmutatni.
Ezeken a képeken, amelyek láthatóan meglehetősen szegény világban készültek, a legtöbben mosolyognak. Sok fotós tapasztalta, ha nagyon szegény környéken próbál fényképezni, akkor nem olyan lelkesek az ott élők. Azt mondják, az ő életük, a szegénységük, a kiszolgáltatottságuk nem vásári látványosság.
Igen, van ilyen. Sőt. Ahogy létezik katasztrófa-, úgy van szegénységturizmus is. De itt nem így volt. Ráadásul ez a hely már meg sincs – ez egy fotós emlékmű. Felszámolták ezt a városrészt, sok százezer embert kitelepítve innen, remélem, sokkal jobb körülmények közé. India rengeteget fejlődött az elmúlt években. 1999-ben és 2000-ben készítettem ezeket, a Bartók Béla úti Artphoto Galériában látható képeket.
A fényképezés valahogy megállítja az időt…
Valóban, ezek afféle időkapszulákba zárt emlékek.
Mikor a ’80-as években lefényképezte Petri Györgyöt vagy kicsit később Esterházy Pétert, eszébe jutott, hogy ezt most eltesszük, és még 30, 50, 80 vagy 100 esztendő múlva is lehet, hogy ez lesz nagyon sok embernek Petri, Esterházy arca.
Akkor nem. Csak később. Kinyitom most a számítógépemet, és tele van halottakkal. Nyomasztó. A portréfotózásnak vannak nagyjai. Én inkább afféle naplónak gondolom a munkáimat. Írókat, a kultúra szereplőit kellett fényképeznem, és tőlem távol áll a nagy stúdió, rafinált világítás, rendezett körülmények. Én a mindennapokban szeretem megtalálni az embereket. Spontánul. Szóval a körülmények igazítják sok tekintetben, hogy milyen is lesz az a kép.
Ismerni kell azt, akiről portréképet csinál, vagy oda lehet ugrani, megnyomni a gombot, egy másodperc öt századrésze, és mehetünk is tovább, mert ez is jó kép lesz?
Ez a modelltől is függ. Ha valaki előre megmondja, hogy rólam úgysem lehet jó képet csinálni, akkor kösz. Akkor nem is csinálom. Viszont ez a munkám, mégiscsak csinálni kell. Nyilván az a jobb, ha nem nekem kell túlzottan terelgetni meg rendezgetni, hanem egyszer csak meglátom, hogy na, most jó. Van, aki tud így viselkedni kamera előtt, és persze ismerek olyat is, aki nem.
Ez nyilván sokat változik, egész más lehetett régen, amikor hatalmas apparátus kellett egy fotóhoz, mint ma, amikor elég a telefonunk. Hozzászoktunk, hogy mindig, mindenhol kép készül rólunk.
A dolgok változnak, és ez normális. És új problémák állnak elő. Kit fényképezhetek le az utcán, lekaphatok-e idegen embereket csak úgy, például.
Szoktak gúnyolódni az átlagturistán, hogy nem is érdekli, éppen hol jár, Párizsban vagy Rómában, csupán az izgatja, hogy néhány jó szelfit készítsen, közzétegye, hadd pukkadjanak a kollégák meg a szomszédok.
Megdöbbentem, amikor először találkoztam ezzel a szelfimániával. Elutazunk a világ túlsó végére azért, hogy ott magunkat fényképezzük? Ezért kár elmenni egy érdekes helyre.
Bizonyíték arra, hogy ott jártunk, nem?
Nekem az nem annyira hiányzik, hogy bizonygassam. Inkább a tapasztalat érdekel, az élmények rögzítése.
1981-ben Forgách András a Mozgó Világban az írta önről, a képeiről: Szilágyi Lenke jön, szemüveges és fényképezőgépes. Fényképezőgéppel lát…
Képekkel akartam foglalkozni, ám arra hamar rájöttem, hogy a rajzolásban nem vagyok tehetséges. A képzőművészeti iskolában viszont indult fotó szak, hát oda jártam.
Ma már mindenki mindig hord magával fényképezőgépet, mert ott van a telefonjában. Mégis, hord magánál fényképezőgépet?
Egy kis Ipadet szoktam. De azzal inkább csak emlékeztetőnek fotózom. Én akkor fényképezek, ha azért indultam el, hogy fényképezzek. Mert akkor rá tudok hangolódni a dolgokra, észreveszem a látványokat, van idő arra, hogy körbejárjam, kigondoljam, mit is szeretnék. Az igen ritkán fordul elő, hogy csak úgy röptében veszem elő valahol. Úgyhogy sokszor nem is hurcolok gépet magammal.
Hogy szaporítsam még a nem eredeti felismeréseim sorát: a fényképezésben az „ottlevés” a lényeges, hogy a fotós akkor és ott van, és felismeri a szituációt. A ’80-as években az alternatív művészeti szereplőket, fellépéseiket fotózta, amit kevesen tettek akkor. És nyilván nemcsak a minőségük miatt, hanem ezért is válnak ezek a képek fontossá, amit ábrázolnak. De ma már mindenki, mindenhol fotóz. Nincs kitüntetett szerepe a fényképésznek.
Lehet. Ráadásul buborékokban élünk, mindenki megtalálhatja az interneten azt, ami őt érdekli, és a többiről nem is tud. Fel lehet fedezni olyan dolgokat, amelyekről mi eddig nem tudtunk, de ezeket valaki más biztos ismerte már. Mások meg arról nem tudnak, ami nekünk fontos.
Van egy fotója, a Spitzbergákon készült, egy törött szarvú egyszarvú szarvasról.
Igen, Egyszarvú ipari tájban a címe.
Valahol egyszer azt mondta, magát is sokszor úgy érzi, mint egy ilyen egyszarvú.
Közel érzem magamhoz ezt a képet, azt hiszem, a lelki alkatomat jellemzi. Van bennem pesszimizmus a világgal kapcsolatban. Közben azért mégis próbálom megtalálni azokat a dolgokat, amiket érdemesnek tartok a megörökítésre. Hát, nem is tudom….
Dési János
