Fehérben fehérrel, geometrikus formák, fonalak használatával mindent el lehet mondani – állítja Serényi H. Zsigmond festőművész, akivel Bartók Béla úti műtermében találkoztunk.
Játszhatjuk azt, hogy én csak szavakat mondok kérdések helyett?
Próbáljuk ki!
Fehér.
A fehér csodálatos szín. Abban minden szín benne van, megjelenése a táblaképeken nyugalmat áraszt, miközben valami feszültséget is hordoz magában. A fehér így aztán rettentően érdekes. Pedig sokan nem szeretik, és inkább különféle más színekért rajonganak. Pályám elején én is így voltam ezzel. Aztán rájöttem arra, hogy a színkavalkád nekem zavaró, mert nem találtam benne azt a tisztaságot, amit a régi mesterek munkáiban láthatunk.
Ez most nem egyszavas lesz. Ha valaki csak fehéret, szürkét és néhány árnyalatot használ, nem mond le egy csomó festői eszközről?
Nem mond le, sőt! Én ezeknél a képeknél különféle geometriai formákat használok, amelyeket ráadásul beleszőtt fonalakkal plasztikussá is teszek. És mindent elmondanak.
Megsimogathatom ezt a képet?
Persze…
Tényleg kiemelkednek belőle a formák.
Hiszen nem csak síkban festett geometriai formákat használok.
Elődök.
Kassák. Kassákon keresztül ismerték meg tulajdonképpen a ’20-as években Magyarországot. Akadtak korábbi ismertek, de ez a geometrikus világ, ez az új művészetre törekvés tőle indult ki.
Szeged.
Szeged csodálatos város. Rengeteg nagy szellemiség került ki onnan. Nekem szülővárosom. Sajnos elég hamar elkerültünk. Édesapám királyi ügyész volt a háború előtt, és az ’50-es években, a Rákosi-korban nem vállalt nyilvánvalóan koncepciós pereket. Ezért sokat kellett költöznünk, mindig más városba vándoroltunk. Valahogy mindig meg tudta oldani, de mennünk kellett. Úgyhogy nagyon szomorú életünk volt.
Kádár-rendszer.
’56 után, a ’70-es évek elejéig szinte teljesen kizártam magam a társadalomból. Mert részt vettem egy kicsit a forradalomban. A barátaimnak vittem például mindig eleséget. Mamám csinált pogácsákat meg süteményeket, azokat.
A súlyos ellenforradalmi cselekmény: a pogácsa. ’70-es évek.
A Fiatal Művészek Klubjába jártam Pesten, tele volt besúgóval az is.
Disszidálás.
Gondoltam rá. ’56-ban például, amikor jó pár barátom elment. Én még kézilabdáztam. Tizenöt esztendeig játszottam az Elektromos első osztályú csapatában. Megbeszéltük a többiekkel, hogy itt hagyjuk az országot. De olyan hazaszeretetet neveltek belém, hogy nem tudtam volna elmenni. Én három évet a piaristákhoz jártam gyerekként. Aztán egyszer föltettem magamban azt a kérdést, hogy miért én meneküljek el, innen, a saját hazámból.
Egy festő még sincs a nyelvéhez kötve.
Dehogynem. A festészet nagyon komoly dolog. A festészet ugyanúgy politizál, ugyanúgy mesél, mintha szavakat használnánk. Ezért vigyázott a Kádár- meg a Rákosi-kormány, hogy csak olyan képek kerülhessenek a falakra a múzeumokban, amelyek az ő elképzeléseiknek megfeleltek.
Akármilyen ütősek ezek a képek itt körülöttünk, mégis egészen mások, mint a legendás „Füttyös kalauz”…
Mégsem lehetett kiállítani őket. Nekem három vagy négy kiállításomat betiltották, pedig organikus képeket akartam közzé tenni annak idején.
Csontváry Kosztka Tivadar.
Itt lakik szemben. Azaz itt lakott, itt dolgozott. Integethettünk volna egymásnak. Nagyon szeretem némelyik alkotását, másokkal azért akadnak fenntartásaim. Van egy műve, amely világviszonylatban egyedülálló. A Magányos cédrus.
Sokszínű.
Na de azok a formák! A formáknak fontos a tartalmuk. Csak meg kell látni ezeket a Magányos cédrusban. Abban egy csodálatos életfolyamat van benne.
Melyiket nem szereti?
A figurálisakat. Valahogy nem nekem szólnak. A geometrikus dolgok nekem hatásosabbak. Ha erre a felületre húzok egy vonalat, annak története van. Mond valamit. De ha erre ráfestek egy figurát, esetleg azt kell nézni, amihez tulajdonképpen semmi közöm.
A nézőnek minél többet kelljen gondolkozni, ha nem rágják a szájába a megoldást?
Az kellene. Nem? A zenében is. Bartók. Nem véletlen, hogy itthon sokáig alig hallottunk róla, holott nyugaton már régen neve volt.
Már itt is. Hiszen a Bartók Béla úton beszélgetünk.
Amikor valaki rájön valamiféle újra, legyen az művész vagy fizikus, vagy akárki, abból mindig probléma adódik eleinte. Idő kell, míg megértik. Lehet, hogy ez törvényszerűség. De hál’ Istennek most már ezt a geometrikus világot, amit én alkotok, ha nehezen is, de befogadta a közönség.
A közönségnek kell megtanulnia a művészetet érteni, vagy a művésznek kell eltalálnia, mi fog tetszeni?
A közösségnek kell a művészethez eljutnia. Az iskolában, már gyerekkorban föl kell hívni a figyelmet erre a világra is. Ha valaki egy geometrikus kép elé áll, akkor belegondolhat különböző dolgot. Egy figurális képbe nem gondolhat bele semmit, mert adott formák vannak és események. Az egész egy rendszer, egy folyamat.
Csontváryt a figurális képeivel annyira nem értették meg a saját korában, hogy majdnem eladták zsáknak a vásznait…
Szerintem megértették, hiszen az övéi figurális alkotások.
Mégsem volt elismert művész életében.
Ez igaz. De a már említett Magányos cédrus nem véletlenül világszám.
Ezeknek a geometrikus fehér képeknek a láttán, nincs, aki azt mondja, ilyet ő is tudna?
Próbálja meg! Lehet, hogy én sem tudnám még egyszer megrajzolni. A formáknak van egy összetartozó erejük, amit ezekkel az összekötő átlós dolgokkal próbálok valahogy felszínre hozni. Ezek a láthatatlan erővonalak, amelyek egy formában vannak. Nem tudom jobban megmagyarázni, de biztos érzed te is, ha ránézel. Valami erő van benne. Ezt szeretném ebben a kompozíciósorozatban megmutatni.
Akkor a következő szavak: munka, kötelesség, robot.
Ha a Jóisten talentumot adott nekünk, ezzel a tehetséggel élni kell. Ha törik, ha szakad, mi halálunk órájáig festészettel fogunk foglalkozni.
Siker.
Siker!? Talán nem arra vágyom. Inkább, hogy ha nekem szigorúan tetszik egy alkotás, akkor az utat találjon a közönségig. Az ember mindig saját maga előtt legyen sikeres, amennyiben persze egy jó képet tud összehozni.
Divat.
Azt egyszerűen nem tudom a képzőművészetben elviselni. Még hogy megmondják, most ezt kell és így kell festeni! Akár a hivatal, akár a „divat”. Régen volt ilyen, persze.
Megrendelés.
Van olyan. Én is sokat dolgoztam egy időben az Artex vállalatnak. Lóképeket kellett festeni képeslapok alapján. Kis 40×50, meg 50×60 centiméteres formátumokban meg kellett festeni ezeket olajjal, és nagyon jól fizettek. Viszont rabszolgamunka volt. Úgyhogy én inkább az alkalmazott grafikát választottam, jó pár díjat kaptam rá.
A lovak szakmányba festése segít ma a geometrikus képek alkotásában?
Mi az hogy! Ahhoz, hogy egy geometrikus képet meg tudjak ma csinálni, abban nekem ötven év munkája van. Tehát el kell menni a plein air festészettől kezdve szépen a műteremben a táblaképekig, a figurális képekig, a nonfiguratív munkákig, és akkor kialakul ez a tiszta geometrikus világ, ami a legnehezebb. Ez a legnehezebb festészeti ág.
Mert?
Megtalálni a kompozíciót. Anatómia nélkül nincs festészet, nincs jó mű. Ezt az anatómiát a geometriában is meg kell lelni. Ha nincs benne, akkor az a kép nem kép.
Hosszú jön. Pár évvel ezelőtt valaki kitalálta, hogy meg kell jelölni a közelmúlt történelméből jelentős eseményeket, a rendszerváltás idejéből például, és megkérni festőket, hogy fessék ezt le.
Én ebben nem vettem részt. Én a képeimmel csak úgy politizálok, hogy a formáknak az egymáshoz való viszonyát ábrázolom. Abban is van politika. Abban a horizontális folyamatban, amit én megmutatok.
Egyszer egy művészettörténész barátom azt mondta, az a jó kép, amelyiket kiakasztanál a hálószobádban is.
Érdekes.
Gyűjtők?
Annyira vigyáztam a képeimre, hogy gyűjteményekbe, galériába alig adtam. Inkább olyanoknak, akik ráéreztek a tartalmára, a szépségére. Szóval sokszor inkább ingyen adtam. Nem voltam rászorulva arra, hogy a festészetből éljek. Fontosabb volt egy olyan világot teremtenem, amelyik a sajátom. Erre valaki vagy ráérez, vagy nem. Ráerőltetni senkire semmit nem szabad. Ha ráéreznek, akkor időnként vásárolnak. De én reklámgrafikából remekül meg tudtam élni. Sokat dolgoztam, és nagyon sok szép munkám is volt annak idején. Vásárokba kiállítási pavilonokat terveztem például, és ebből tudtunk élni.
Elégedett?
Tulajdonképpen semmi problémám nincs. Sikerült olyan munkákat létrehoznom, amelyekre ma már figyelnek, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ahogy mondtam, ’56-ban elmulasztottam, hogy elmenjek. Itt maradtam. Most a „nyugatot” is be kell pótolnom.
Munkaidő?
Sokat dolgozom, vázlatokat készítek, festek. Nagyon munkaigényes ezeknek a képeknek az elkészítése. A beleszőtt fonalakkal bánni kell. Ez élő anyag. Be kell avatni a fonalakat, ragasztós vízbe, folyadékba, hogy tudjak vele dolgozni. Mondom, a fonál az egy élő dolog, és igyekszik mindig eredeti állapotába visszakerülni. Van, amikor fölteszem, és egyszerre elmozdul a szára, olyan ereje van. De ha rájössz, miként működik, akkor biztosan meglesz a kép, amit elképzeltél.
Dési János
