Balanyi Szilárdot legtöbben a Quimby billentyűseként ismerik, emellett azonban saját zenekarának frontembere, dalszerzője. Legutóbb a B32 Galéria és Kultúrtérben lépett fel, ahol rendhagyó koncertet adott Csillaglekvár címmel, az összművészeti produkcióban Szabó T. Anna és Lackfi János volt a vendég. A zenésszel egyebek között a különböző műfajokról, az újbudai életről és a Quimbyről beszélgettünk az Újbudai Nagykávéház című műsorban.
Több mint tíz éve laksz a kerületben, szeretsz itt élni?
Nagyon. A Quimbyhez nagyjából a fővárosba költözésem idején csatlakoztam, a legtöbb koncertünk a belvárosban volt, kis klubokban. Én is ott éltem. Az akkori szaxofonosunk viszont a Baranyai utcában lakott, ami Pesthez képest a világ végének tűnt. 2011-ben költöztem ide, a Bartók Béla útra, ekkor változott meg a véleményem. Gyökeresen. A kisfiam ovijába otthonról reggel öt perc alatt jutottunk el, míg a kocsiban Michael Jackson Thrillerét hallgattuk. Imádta. Innen további fél perc az M7-es, ha a Balaton felé akarok a városból kimenekülni. Ma is gyakran járunk Balatonfüredre, ott születtem, de a nyarakat nagyrészt már inkább Csopakon töltjük. Újbudának azonban számos más előnye is van. Itt kicsit úgy érzi magát az ember, mint Párizsban: a teraszos kávézókkal, galériákkal, a Gárdonyi térrel. Olyan ez, mint egy igazi boulevard.
Minap éppen a Gárdonyi téri B32 Galéria és Kultúrtérben volt koncerted, Csillaglekvár címmel. Hogy sikerült, és honnan jött az elnevezés?
A Csillaglekvár egy irodalmi zenés est volt, tele improvizatív elemekkel. A zenekarom Szabó T. Annával és Lackfi Jánossal egészült ki. Tizennégy dalt írtunk össze, sok olyat, amelynek szövegét ők szerezték, a számok között János és Anna beszélt, felolvasott. Érdekes dolgok születtek. A koncert végi versimpróhoz a közönség a Kis kece lányom című dalra bedobott egy-egy szót, amelyekből új szöveg és dal alakult ki. Már-már ősbemutató jött létre, azt tervezzük ugyanis, hogy ezzel a produkcióval a jövőben máshol is fellépünk. A koncert neve érdekes történet. A nagyobbik fiammal egyszer egy nyári estén a Balatonnál sétáltunk. Felnézett az égre, és azt mondta: csillaglekvár. Gyakran voltak olyan kiszólásai, amelyeket lejegyeztem, hogy dalaimban felhasználjam, utóbbit például a Kösziben. A jam (dzsem) ráadásul az estre is tökéletesen illő kifejezésnek bizonyult. Az egész produkció jól sikerült, kedvező volt a fogadtatás.
Szabó T. Annával, Lackfi Jánossal, Grecsó Krisztiánnal, Kemény Zsófival és még több költővel, íróval baráti kapcsolatot ápolsz. Ez minek köszönhető?
Legutóbbi, 2022 áprilisában megjelent, Na, ez az! című albumomnál egyszerűen nem jött a szöveg. A tíz szerzeményből mindössze másfelet sikerült kipréselni magamból. Éreztem, hogy ez most nem fog menni. Ki akartam próbálni valami újat. Olyan költőket kerestem meg, akik már csináltak ilyet, vagy legalábbis nyitottak az ilyesfajta dolgokra. A meglévő ismerősökhöz csatlakozott még pár zenész barátom, Kardos Horváth Janó, Bodor Áron. Elindult egy izgalmas kirándulás, később ennek folyománya lett a Csillaglekvár produkció. A Covid alatt sok ötletem volt, amelyre a megkeresett költők alkotásai rárímeltek. Egy-egy szóhoz viszont ragaszkodtam, és arra kértem a szövegszerzőket, hogy lehetőség szerint hagyják is meg. Ilyen volt például az Ó, te drága gömb című dal „gömb”-je. Ennek is van története. 2015-ben a Quimbyvel Luxemburgban játszottunk. A beállásnál a plafonon megpillantottam egy óriási tükörgömböt, majd elkezdtem improvizálni. A Grecsó Krisztián által írt versben ez kérésemre benne maradt. Míg azonban én a tükörre koncentráltam, Krisztián a nőies formákra asszociált.
Volt ennek ahhoz köze, hogy három énekesnő, Galambos Dorina, Kiss Flóra, Schoblocher Barbara is szerepel abban a produkcióban, amiből a Na, ez az! című album született?
Barbi a Blahalouisiana énekesnőjeként elfoglalt, így nálunk csak beugró, ha úgy adódik, hogy el tud jönni egy-egy felvételre, jön. Amúgy nagyon kedvelem a zenekarát. Alapvetően Dorina és Flóra énekel nálunk, velük alakult ki az intimebb felállású Szilárd Piano Projekt formáció is. A Na, ez az! album másik érdekes témájú száma a Sós kávé, amelynek Lackfi János írta a szövegét, de nem tudom, honnan jutott mindez az eszébe.
Milyen dokumentumfilm készült az albumról?
Trailernek indult, amolyan ízelítőnek. Ehhez képest 40 perces kisfilmre sikeredett. A forgatás elején vérszemet kaptam, így mindegyik szövegíró és zenész megszólal benne. Bátori Gábor „Jim” régi barátom, zenekari fotós nagyon izgalmas pillanatokat, képeket rögzített az utókornak. A nyersanyag három és fél órás volt. Napokig ültünk a gép előtt, és szórtuk ki a felesleget. Próbáltunk összerakni egy fonalat, amelyre az egészet felfűzhettük. Végül egy számomra kedves emlék és érdekes minifilm született, amely ennek a zenekarnak, ennek az albumnak a kialakulását, létezését, munkáját ismerteti. Amolyan helyzetjelentés. A nyitó helyszín, a Hadik Kávéház karnyújtásnyira van a lakhelyemtől. Korábban videoklipet, reklámot is forgattunk és fotóztunk ott. A kisfilm többi része a stúdióban rögzült.
Ezek a momentumok járultak hozzá ahhoz, hogy megszeresd Újbudát?
Igen.
A környéken szinte mindenkit ismerek: a zöldségest, a kisboltost, a papírboltosokat, a kávézók felszolgálóit.
Ma reggel például kartondobozt vadásztam, mert szeretném a gyerek már nem használt játékait eladni egy internetes felületen. Először a közeli Trillázs cukrászdába mentem, majd a Hadikba. Végül a házunk aljában lévő kisboltban kaptam egyet. A legtöbb helyen tudom az eladók nevét, és ők is „Helló Szilárddal!” köszönnek, amikor belépek. Ezt én nagyon szeretem. Mint egy kis falu…
Mi a helyzet a tágabb világgal? Például a Quimbyvel?
A Quimby az anyazenekar. 1994 tavaszán botlottam beléjük, illetve ők belém. Épp a Zeneművészeti Főiskola kvázi előkészítőjébe jártam zongorázni tanulni, Ifjabb Rátonyi Róbert volt a tanárom. Egyszer csak belépett az órára Szén Molnár Tamás, a Quimby akkori szaxofonosa, hogy billentyűst keresnek. Minden így kezdődött.
Miért találtak épp téged a „legképlékenyebb” jelentkezőnek?
Előttem több zongoristát is meghallgattak, akiknek elég konkrét elképzelésük, stílusuk volt már; tudták, mit akarnak. A Quimby – amely akkor még amolyan underground zenekarnak számított – viszont azt látta, mindenre nyitott vagyok. Maradtam, ott ragadtam. És ennek már majdnem harminc esztendeje. Idén már volt egy háromhetes próbaidőszakunk, és jön a folytatás. Április 28-án Sopronban lesz az első Quimby-koncert. A szezonban tíz lesz összesen. Eközben a Szilárd-projekt is fut. A Covid után ez nagy felszabadulás, újra lendületet veszünk.
Melyik együttes élvez előnyt?
Mindegyik fontos. A menedzsment mindig tudomásul veszi, hogy melyik produkciót írjuk be elsőként a naptárba, és igyekszünk egymáshoz igazodni. Arra törekszünk, hogy semmit ne kelljen eltolni, halasztani.
Hogyan telnek a mindennapjaid? Gyakorolsz otthon?
Nem mindennap, de szoktam. Ugyanakkor ücsörögni is szeretek: olvasni, zenét hallgatni, tévézni. Alapvetően a mindennapjaim úgy telnek, mint mindenki másnak. Reggel elviszem a gyerekeket az oviba, suliba. Eleinte nehéz volt átszokni a korai kelésre, tizenöt évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, de működik. Délután is én megyek a gyerekekért. Jókat szoktam kávézni az oviban az óvónőkkel. Sajnos a suliban nincs kávé, rá kéne szoknom a termoszra. A szülőkkel gyakran dumálunk, míg várjuk a gyerekeket. A kávézókban zajló, illetve az oda szervezett megbeszéléseknek pedig feltétlen híve vagyok.
Csacsogós vagy? Tudsz idegenekkel, rajongókkal beszélgetni?
Igen. Nem véletlenül ismerem a környéket. Gyerekkoromban visszahúzódóbb voltam, de ez elmúlt. Sokat tanultam e téren Varga Liviustól (szintén Quimby). Neki aztán tényleg felvágták a nyelvét. Szó szerint, még gyerekkorában.
Ha már a gyerekeket említetted, mi a helyzet a családdal?
Megvannak, köszönik szépen. Most épp nincs túl sok koncert, bőven van időm velük lenni. A fiúk idén lesznek tíz-, illetve hétévesek. A tavaly októberi budapesti Quimby-koncerten kint voltak, cukik voltak. Szinte mindenkinek ott voltak a gyerekei a színpadon egy nekik elkerített részen, egy szivacson, nehogy felfázzanak. A nagyobbik tombolt, bulizott, a kisebbik fiam a kis switchével játszott, és amikor vége volt egy dalnak, lelkesen tapsolt. Majd visszatért a játékához.
Van zenei vénájuk?
A kicsi bármit hibátlanul visszaénekel, amit a rádióban hall, tökéletes tempóban tapsol. A nagyobbik szintén, sőt, ősszel elkezdett dobot tanulni. A tanára nagyon elégedett vele. Ahhoz képest, hogy még fél éve sem jár, nagyon jó dolgokat csinál, jó a groove, jó a time. Ha szereti, csinálja csak. Én nem erőltetek semmit. Majd ők meglátják, mit kezdenek ezzel. Szabad kezet kapnak.
Tóth Kata
