Megfesteni a világ legszebb képét

Szüts Miklós az egyik legismertebb, legkedveltebb kortárs festőművész, akinek határozott véleménye van a világról. Vele beszélgettünk egy napos délelőtt újbudai műtermében, száradó képek között. (A teljes interjú megnézhető a youtube.com/ujbuda csatornán.)

• A kultúra képviselőinek, a művészeknek is nehéz így gazdasági válság idején.
Amikor még a fővárosnál működtem valami bizottságban, kis támogatási pénzt osztva, mindig azt mondtam – jó, kicsit túlozva –, hogy a festők nyugodtan haljanak éhen. Ahhoz ugyanis nincs elég pénz, hogy enni adjunk nekik. De ahhoz kell lennie, hogy kiállításokat szervezzenek nekik. Tehát az intézményeket kell támogatni.


• Támogatással vagy anélkül, elég sokszor állít ki.
A minap nyílt tárlatom a szlovákiai Komáromban. Többen panaszkodtak, hogy az milyen messze van. Az előző Balatonbogláron volt, a vörös kápolnában. Komárom pedig jóval közelebb esik Budapesthez, mint Balatonboglár, tehát az irány jó.

• Volt a B32-ben, a Bartók Béla úton is nemrégiben…
Háromszor zárták be azt a kiállítást a Covid miatt.


• Így legalább három vernisszázst lehetett szervezni.
Egyet se, a járvány miatt maximum videomegnyitó volt.


• Visszatérve Komáromra, lehet, hogy sokaknak messze van, de a komáromiaknak például egészen közel.
Én ott állítok ki, ahova hívnak. El vagyok kényeztetve negyven esztendeje, hogy engem mindig hívtak. Most persze olyan nagyon nem hívnak. A Bartók 32 nekünk törzshelyünk feleségemmel, Vojnich Erzsébet festőművésszel, biztos, hogy ott előbb vagy utóbb újra csinálunk valamit. Ők nagyon jó és feszes programot szerveznek, tehát ha az ember nem szól idejében, akkor nem fér be. Tőlem baromi idegen az, hogy most elvállalok egy tárlatot azzal, hogy majd valamikor két év múlva megnyílik. Én egy feladatorientált pasi vagyok. Szeretem, ha határidők vannak, azt is szeretem, ha fölkérés van, az engem nem nyomaszt, sőt, segít. Az nem motivál eléggé, hogy majd két év múlva egyszer itt meg ott lesz kiállításom.


• Miért fontos annyira a kiállítás?
Egy kép akkor van kész szerintem, ha megfordult a nyilvánosság előtt. Az elmúlt két évben egy rakás képem, köszönhetően a Covidnak is, úgy került magántulajdonba, hogy egyszer sem állítottuk ki. Ezt nem tartom helyesnek. Annak a feltétele, hogy egy képemre azt mondjam, kész, először is az, ha úgy látom, ennél jobbra már nem tudom festeni. Másodszor, másnap újból megnézem, és harmadszor, ha még mindig úgy érzem, megmutatom a feleségemnek. Ha ő is rábólint, akkor aláírom, lefotózom és felrakom a honlapomra. Már csak egy feltétele marad, hogy a kép kész legyen, az, hogy egyszer nyilvánosság előtt valahol a falon lógjon. Azok a képek, amelyek egyből gyűjteménybe kerülnek, mintha eltűnnének.


• Valaki hazaviszi, örül neki, kiteszi, minden nap ránéz, a vendégei is megnézik, azt mondják: csak nem egy eredeti Szüts? Ott is látják. Nyilván nem egy raktárba suvasztják be.
Valóban, nekem nem nagyon vannak olyan gyűjtőim, akik raktárra vásárolnak. Nekem szerelmes gyűjtőim vannak, akik a falra rakják.


• Na ugye…
Tudom, hogy ez kicsit gyerekes, mert ha egy kép egyszer elkészült, akkor az már része a világmindenségnek. Valószínűleg azért nem eresztem el könnyen őket, mert nem bízom benne, hogy még egyszer olyan jót tudok csinálni. Ezen szoktam nyafogni, és akkor a feleségem azt mondja, ne nyafogjál már, fessél újat. És valóban, csak úgy lehet másnap nekiállnom maszatolni, hogy a világ legszebb képét fogom megfesteni. Aztán utóbb kiderülhet, hogy mégse, de azért csak hozzátettem egy követ a piramishoz.


• Meg ez talán nem olyan, mint a 100 méteres futás, ahol egy győztes van, hanem nagyon sok legjobb képet ismerhetünk.
Szerencsére nagyon sok legjobb kép van. Festeni egy szakma, és amikor ezt tanulod, azt is meg kell tanulni, hogy mindennél van jobb. És vacakabb is, természetesen.


• Ám nem mindenkinek ugyanaz tetszik. Ráadásul lehet, hogy reggel nekem ez a képe tetszik, délben pedig már az.
Azért ez egy szakma. Mindig azt szoktam prédikálni, hogy ha három közepes festő elé kiraknak öt képet, statisztikailag halálos biztonsággal kiválasztják, hogy melyik a legjobb.


• Ez nem nagyképűség?
Szakma. Nincs az, hogy nekem tetszik, neked meg nem tetszik. Szakma.


• De egy képet, vagy egy verset, vagy egy zenét szeretni érzelmi kérdés is. A lemenő napban gombolyagot bonyolító őzikét is lehet szépnek látni.
Persze, sőt, bizonyos nézők megrendülése a gombolyaggal játszó cica képén teljesen hiteles. Mégis azt mondom, hogy a zeneszerzés, a képfestés, a versírás: szakma.


Szakma, de valószínűleg nem úgy, mint például az aszfaltozás, amit megtanulsz, és tudod, ha szakszerűen csinálod, megfelelő lesz az eredmény.
Amikor az aszfaltozó 40 fokban nekiáll simítani a lapítóval az aszfaltot, akkor pontosan tudja, mi lesz a vége, ha rendesen dolgozik. Ezzel szemben a kultúrharcos, az sohasem lehet biztos a dolgában. Nem tudja előre senki a végeredményt.


• Cirkuszba is azért járunk, mert izgulhatunk, elkapja-e a trapézt a légtornász.
Attól szörnyű és csodálatos ez a szakma, hogy permanens kaland. Most oda húzok egy átlátszó okker foltot, és két lehetőség van. Az egyik, hogy nagyon rossz. Akkor megpróbálom lemosni. A másik, hogy egyszer csak történik ott valami, amit én soha magamtól ki nem tudtam volna találni, csak akkor és ott történik meg. S ez a lényege az összes képnek, amit én festek.

Dési János

A ROVATBÓL