Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
A főméltóságú család hagyatéka
Szó szerint is nehéz olvasmány az A Horthy család hagyatéka, 1914–1994 című, több mint ezer oldalas kötet, amely a Horthy család tagjainak fennmaradt levelezéseiből, naplóiból válogat. Ráadásul Bern Andrea – aki régóta kutatja a család levéltári anyagait – igen alapos jegyzeteket írt a szövegekhez, amelyek önmagukban is felérnek egy történelemkönyvvel.
Sokféle szöveget olvashatunk: a Horthy család tagjainak egymás közti leveleit, Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona, a kormányzóhelyettes felesége, majd özvegye naplóit, feljegyzéseit, leveleit (például barátnőjéhez, Apponyi Geraldine-hez, aki az albán király feleségeként szintén száműzetésben töltötte élete jelentős részét). De Horthy Miklós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök egykori levelezése is előkerül, már az emigráció éveiből, és Horthy egyik testvérének, Jenőnek a naplói, feljegyzései is megtalálhatók a kötetben.
A szövegtenger egy része olvasható úgy is, mint afféle bulvársztori, kíváncsi kukucskálás annak a családnak az életébe, amelynek neve egy közel két és fél évtizedes korszakot jelöl a magyar történelemből. Szóba kerül a tragédiák sora: Horthy első lánya fertőző betegségben halt meg, második lánya tbc-ben, az ő férje repülőbalesetben, István fia szintén repülőgép-balesetben.
Sok szó esik a kormányzóhelyettes-választásról, arról, hogy akart-e Horthy dinasztiát alapítani, kacérkodott-e a gondolattal, hogy fejére helyezzék a koronát. Majd igen részletesen foglalkoznak a levelek, szövegek azzal, miért nem sikerült 1944. október 15-én a kiugrás. Ki a hibás ezért, mi ebben Horthy és környezete felelőssége. Utólag mennyire tartotta magát Horthy felelősnek a háborús katasztrófáért és a magyarországi zsidók meggyilkolásáért. Miért gondolta a már Portugáliában élő Horthy, hogy ha „felszabadul az ország az oroszok alól”, akkor neki kell új kormányt kineveznie. Tanulságos, kik és hogyan dobták össze hónapról hónapra azt az összeget, amelyből a család egészen jól eléldegélt, miután „Miklós papát” – ahogy menye, Ilona nevezte –, csak tanúként hallgatták meg a nürnbergi perben, utána szabadon engedték.
A szörnyűségesnek nevezett „védő őrizetben” – azaz 1944 késő őszétől Bajorországban – azért szobalányok, inasok, sofőrök, nevelőnő is volt velük a kastélyban. Kétségkívül be voltak zárva, az ellátás már korántsem volt olyan pazar, mint korábban a budai várban, a sorsuk bizonytalanná vált. De mi volt ez azoknak az egykori „alattvalóknak” a sorsához képest, akik a Don-kanyarban pusztultak el, akik a bombázásokba, éhezésekbe, a haláltáborokba, gettókba vetve haltak meg – ezen iratok tanúsága szerint kevés részvétet kiváltva a főméltóságú családból, amely elsősorban a saját életével volt elfoglalva.
Érdekes olvasmány, ha sok újat nem is tesz hozzá történelmi ismereteinkhez, az talán kiviláglik belőle, hogy a világ nem csupán fekete-fehér. Igaz, a politikában is nyilván csak a végeredmény számít; aktorainak szándéka – még ha érthető és néha magyarázható is – érdekes ugyan, de a történet végén az elpusztított, kirabolt országot látjuk. A többi pusztán színes adalék. Bár az kétségtelen, hogy egy rendszer összeomlását nem feltétlenül az összeomlás pillanatában okozzák vezetői, hanem hosszú évek hibás, bűnös döntései alapozzák azt meg.
(A Horthy család hagyatéka, 1914–1944; szerkesztette és sajtó alá rendezte: Bern Andrea, Opten Books, 2023.)
