Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Egy szubjektív dokumentarista New Yorkban
Stalter György az erős mezőnyben is az egyik legkitűnőbb magyar fotóriporter – immár évtizedeket felölelő pályája során számtalan izgalmas fotósorozatot, fotóesszét készített. Azon művészek közé tartozik, akik nem elégszenek meg a dokumentálással, hanem értelmezni is akarják a látottakat – képeit nézve körülbelül azt is el tudjuk képzelni, mit gondol a világról. Fotói középpontjában az ember áll, mindenféle persze. Mert sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb. Csak éppen nem mindenki ideális és lelkes fotómodell. Aki próbált már különféle élethelyzetekben jó riportképet készíteni, tudja, nem az a nagy dolog, hogy milyen optikával, mekkora rekesznyílással és expozíciós idővel kell kattintani, hanem az, hogy speciális kapcsolatot kell kialakítani a kép szereplőjével. Akkor is, ha régóta ismerjük, és akkor is, ha csak összevillan a szemünk, amikor az utcán egy töredék pillanatra összeakadunk. Katt.
Stalter kedves, vidám lénye nyilván kell ahhoz, hogy a legkülönbözőbb országokban, kultúrákban, rendszerekben megtalálja a hangot. (Tavaly itt, Újbudán szerveztek neki kiállítást a diktatúrákban készült képeiből, és volt vele egy interjú az Újbuda tévében: https://shorturl.at/rKQUV.)
Most vidámabb témát választott magának. New Yorkban, 1997–2023 között készült képeiből válogatott egy nagy adagot. New York hálás téma. Színes, egzotikus kavalkád. A világ közepe, a népek olvasztótégelye. Ráadásul képekről, filmekről, könyvekből jól ismerjük. Akkor is ismerős, ha sosem jártunk ott, és akkor is, ha sok időt tölthettünk arrafelé. A Coney Island óriáskereke hány és hány filmben forgott már előttünk. A tengerparton ejtőző furcsa szerzetek mind barátként kacsintanak vissza a képeken. Manhattan utcáin képzeletben számtalanszor végigsétált már legtöbbünk, de még ha valóságosan is, akkor sem biztos, hogy észrevette, kikkel osztja meg a nyilvános teret. A Broadway fényei vagy a kis deli boltok közönsége sokszor közelebb áll hozzánk, mint a Bartók Béla út. Nehéz újat mondani. És ott van Harlem vagy az ortodox zsidók lakta Williamsburg – lehet-e ezekben úgy fényképezni, hogy ne egy néprajzi gettót mutasson meg az alkotó, hanem a mindennapjaikat itt és így élő embereket. Ne arra csodálkozzunk rá, hogy miben mások – a ruhájukban, a hajuk színében, a mosolyukban –, hanem, hogy miben vagyunk mind egyformák: bizony a ruhánk nevetségességében, a hajunk furcsa fazonjában, a mosolyunkban, amikor néha kivillan a foghíjunk is.
Stalter ezt a műfajt szubjektív dokumentarista stílusnak hívja. New Yorkba milliószámra látogatnak el turisták, ezrével gyártják a képeket, de kevés olyan készülhet, amelyik ilyen teljességében mutatja meg ezt a világot. A most kiállított fotók első sorozata még fekete-fehér filmre készült, a legújabbakat már telefonnal exponálta az alkotó – mégis egységes szemléletet, világot mutatnak.
És a Fugában bemutatott nagyítások is remekmunkák. Ügyes válogatás a nyilván jelentős mennyiségű képből. A szelektálás pedig elengedhetetlen a sikerhez, amelyben kurátorként megint oroszlánrésze van Stalter ugyancsak fotóművész feleségének, Horváth M. Juditnak is.
(Stalter György: New York, New York fotókiállítás, Fuga, Bp., V., Petőfi Sándor utca 5. Megtekinthető március 17-éig szerdától vasárnapig 14–19 óráig.)
Dési János
