A börtönben a fordítóiroda volt az a hely, ahol értelmes munkát lehetett végezni. Göncz Árpád egyike volt azoknak az ’56-os elítélteknek, akik a ’60-as években a rezsim lazulását kísérő könyvkiadási dömpingnek köszönhetően jelentős világirodalmi alkotásokat fordíthattak le. Az Albertfalvi Közösségi Házban rendezett beszélgetésen irodalomtörténészek elemezték a volt köztársasági elnök műfordítói munkásságát és a korszak jelenségeit – Göncz Kinga társaságában.
világban, mert első kézből tájékozódhatott a legfrissebb hírekről – tette hozzá az egykori miniszter.
Horváth Csaba irodalomtörténész arról beszélt, hogy akkoriban Huxley-től Goldingig hirtelen sok, addig ki nem adott fontos művet jelentettek meg, amit a rezsim konszolidációja tett lehetővé: a rendszer ezzel kívánta legitimálni magát. Az elnyomott értelmiségnek azonban nem csupa szívjóságból adtak munkát. – Ennek volt egy domesztikáló jellege: aki otthon olvas, az nem lövöldöz. Másrészt, aki műfordít, az otthon ül, és nem az egyetemistáknak beszél gyanús dolgokat – fogalmazott az irodalomtörténész, aki szerint ez a hatalmi igény szerencsés együttállást mutatott a másik oldal azon igényével, hogy még mindig jobb fordítani, mint árkot ásni.
Göncz Árpád műfordítóként is nagyon ügyelt arra, hogy minél tökéletesebb magyar szöveget hozzon létre, az irodalomtörténészek szerint minden fordítása gördülékeny és befogadható az olvasó számára. – Dosztojevszkij, Marquez vagy Tolkien regényeinek magas élvezeti értéke a magyar közönség körében a fordítók bravúros munkájának is köszönhető – tette hozzá Horváth Csaba.
T. D.
