Fehér László az egyik legsikeresebb, legnépszerűbb kortárs magyar festő. Képei aukciók sztárdarabjai, a világon számtalan helyen állította ki alkotásait, gyakran látni itthoni tárlatokon. Jó pár műve újbudai témát ábrázol, hiszen itt él a kerületben. Az Újbuda tévében készült beszélgetés részlete.
Lelkes újbudai.
1967-ben kerültem Budapestre, a Képzőművészeti Gimnázium kollégiumába, a Somlói út 9.-be. Fantasztikus négy évet töltöttem itt. Akkor beleszerettem a kerületbe, a Gellért-hegybe, illetve mindabba, ami itt található. Mert ez az egyik legjobb, ha nem a legjobb kerülete Budapestnek. Már akkor elhatároztam, ha tehetem, akkor XI. kerületi lakos leszek. Ez 1990-ben megadatott, tehát már több mint harminc esztendeje itt élünk.
Mondott egyszer valami olyasmit, hogy „addig fogok festeni, amíg Istennek tetszik, vagy ameddig bízik bennem”. De nem a közönségnek, a kritikusnak kell, hogy tetsszen az alkotás?
A felsőbb erőnek kell megfelelni, aki irányítja az egész létezésemet. Itt kezdődik minden. Én mindig azt mondtam, nincsenek véletlenek, az életben eleve minden elrendelt. Például, ahogy festő lettem. Dégen, ahol gyerekkoromban éltünk, sokat őgyelegtem a tó mellett. Hol egy-egy beteg madarat gyógyítottam, hol horgásztam. Hétéves körül lehettem, és nyilván addig nem jutott eszembe, hogy festő legyek. Az egyik délelőtt azonban eldőlt: az leszek. Szokás szerint ott mászkálgattam, amikor megláttam egy háromlábú állvány mögött egy idősebb urat, ahogy fest. A gyerekek körbeállták, először azt hittem, verekednek. Gyorsan odarohantam, és legnagyobb megdöbbenésemre ott ült valaki, és festette a tájat. A többi gyerek egy idő után elpárolgott, de én nem tudtam elmenni. Mert olyan csodának lehettem a részese, amit addig én soha nem éltem át, a teremtés csodájának, ahogy kezd megszületni a kép. Fantasztikus érzés fogott el. Ott álltam, figyeltem a dolgokat, és akkor ösztönösen azt mondtam: tessék már jobban megnézni ott a fákat meg a házak vörösét. Nem ilyenek. Az öreg visszafordult, és azt kérdezte, hogy hívnak kisfiam? Bemutatkoztam, és mondtam, itt dolgozik anyukám. Összecsukta a kis háromlábú székét, hóna alá fogta a mappáját, és azt mondta, menjünk az anyukádhoz. Fölmentünk az első emeletre, sose felejtem el, bekopogott. Anyám jött ki, összecsapta a kezét, már meg mit csinált ez a gyerek. És akkor mondja az öreg, hogy nem csinált semmi rosszat, sőt. Hozzátette, hogy ő most két hétig itt lesz a szomszédos művésztelepen, engedjen el vele engem, sokat tanulhatnék. Mire anyám azt felelte, nagyon eleven ez a gyerek. Aztán persze elengedett. Fantasztikus volt ez nekem. De ha akkor ő nem jön, nem tudom, hogy festő leszek-e. Két fölfedezettje volt, az egyik én, a másik Kondor Béla. Kondor a haláláig mindig megmutatta a képeit Sajó Péter bácsinak, és mesternek szólította.
Ugorjunk most egy rettentő nagyot, majdnem a jelenbe, ide, a körtérre, a gyerekkori Dégről. Van egy portrésorozata a kétezres évekből hajléktalanokról.
Igen.
Akad ezekből a képekből igen rangos múzeumokban is, mint a Ludwig. Tudom, a festészet is sokat változott. De azért sokáig inkább királyokat, hadvezéreket, gazdag főnemesi családok tagjait, esetleg, ha sok pénzük volt, polgárokat festettek meg. Egy hajléktalant alanynak választani már önmagában kiállás.
Nagyon izgatott ezeknek az embereknek az élete. Minden nap összefutottam velük, ahogy kiléptem a kapun. A csúcsos sapkással, vagy aki a szakadt ballonkabátban járt. Érdekes volt velük találkozni, beszélgetni. Akadt, aki azonnal megkérdezte, hogy ugye nem újságíró vagy nyomozó vagyok. Mondom, nem, én festő vagyok, a maguk életét akarom lefesteni. Volt, aki erre elkezdte elemezni, hogy milyen ma egy festő élete, a kiállításokról beszélt. Egész szakvéleményt adott a képzőművészet helyzetéről. Volt olyan férfi is, akit kukaturkálás közben szólítottam meg, és ő is nagyon értelmesen, okosan beszélt. Ami a legdöbbenetesebb, hogy pár hónap múlva megláttam a körtéren, egy bankból kifelé, gyönyörű öltöny, ing, nyakkendő, aktatáska. Ha nem festem meg, és nem látom a szemét, az arcát, nem ismerem föl. Mi történhetett vele?
Kár, hogy a többség élete nem így változik meg. De nem csak portrék készültek. A hajléktalan vacsoráján hátulról látjuk a figurát, aki kukában turkál.
Nagyon szeretem azt a képet. Nancy Brinker Goodmannek, a volt budapesti amerikai nagykövetnek is nagyon megtetszett, meg is vásárolta. Találtam fotót róla, hova került az a kép. Gyönyörűen megterített asztal, ezüstökkel, aranyakkal, kristályokkal, és a falon mit látok? Egy körtéri hajléktalan vacsoráját. A gazdag és elegáns étkező falára akasztották.
Hatásos festmény, de már gondolkoztam, ki tesz ki és hová egy ilyen mellbevágó és lelkiismeret-furdalást okozó alkotást…
Mondok még valamit. A Brigádkirándulás című képem, ami két és fél méteres nagyságú, ha jól tudom, Miamiba került, a milliomosok negyedébe. Ezzel reklámozta Nancy Brinker Goodman a gyűjteményét. Emlékszem, amikor megvette egy aukción. Én is ott ültem és figyeltem, többen nagyon szerették volna megszerezni. Ült előttem egy férfi, hallottam, hogy a telefonba suttogja:, „anyukám, eladjuk az autót. Nekem kell ez a kép”. Ám mégis a nagykövet asszony győzött, és így került Amerikába a kép. Ahol az egyik villában Picasso van, a másikban Miro vagy Matisse. És akkor az én Brigádkirándulásommal reklámozza valaki a gyűjteményét.
Dési János
