Az egyik legnépszerűbb előadóművész-páros, külön-külön is milliós rajongótáboruk van – ők Dallos Bogi és Puskás Peti. Kiállnak minden olyan tevékenység mellett, ami élhetőbbé teszi a világot, és nem csak kisgyermekük, Ábel miatt. A Dallos–Puskás házaspárral az Újbudai Nagykávéház műsorában beszélgettünk.
Pár héttel a beszélgetésünk előtt mutatták be a Volt öt évünk című darabot a Karinthy Színházban. Ti ketten játszotok benne, egy művészházaspárt. Hogy fut a darab?
Puskás Peti: Hál’ Istennek jól. Akár hetente többször is mehetne. Remélem, így lesz. Most havi két-három előadás van. Jó volt a premieren látni a családtagok pityergését az első sorban, amikor művészpárként elváltunk egymástól. Természetesen csak a színpadon. A figurák tönkre is mennek ebben. A Karinthy Színház egyik varázsa, hogy a közönség és a színészek közel vannak egymáshoz. Ez az olyan daraboknál hatásos leginkább, amikor a színészek a nézőkhöz beszélnek. A Volt öt évünk pont ilyen. Gyakorlatilag mesélünk: történeteket, helyzeteket. Az külön öröm, hogy minden előadáson a meghatottságtól szipog a közönség.
Dallos Bogi: Egy-egy darab kapcsán gyakran pufogtatjuk: ez igazán nagy szakmai kihívás volt. Most valóban és őszintén érzem ezt. Előadásról előadásra. Petinek mindebben nagyobb gyakorlata van, több darabban játszott már.
P. P.: Sőt! Az elején még vagánykodtam is, hogy ez nekem nem jelent majd nehézséget. Aztán dehogynem.
Miért tartottatok a darabtól? A sztori, a kétszereplős előadás vagy a musicaljelleg miatt?
D. B.: Mindez összességében. A Volt öt évünk kétszemélyes musical, mégis több annál. Monológokat énekelünk felváltva. Mindeközben nagyon kevés a tényleges találkozási pont, amikor egyszerre mindketten színpadon vagyunk. Alig tudunk egymásra reagálni. Én ugyanis visszafelé mesélem el a történetet. Peti karaktere, Jamie pedig kronológiában. Ezért sem tudunk a színpadon találkozni. Ebben rejlik az igazi nehézség. A zenei anyag összefolyik, szinte alig van benne megállás. A közönség persze ott van, és részükről van reakció. Nyilván egy-egy humorosabb éneknél, odaszólásnál van valami válasz, de jóformán a végetapsnál látjuk, hogy összességében mennyire tetszett nekik a darab.
P. P.: A közönség nagyjából a harmadik közös jelenetnél érti meg, mi történik, hogyan viszonyulnak egymáshoz az idősíkok. A nézők nélküli főpróbán eléggé féltem. Egyszer volt egy hasonló élményem, amikor Solti Ádám főszereplésével a Dog story című vígjátékban szerepeltünk. Egy kutyával promóztuk a darabot. Így a nézőknek volt egy alapvető elképzelésük. Emlékszem a közönség csalódottságára, a néma csendre, amikor kiderült, hogy láthatatlan kutyáról van szó. A Volt öt évünkben azonban, miután a közönség felismeri, hogy nem találkozunk, a levegőben benne van a katarzis. Ez többnyire be is következik, a válás pillanatában. Ilyenkor lenézek, és mintegy tükörből nézem az embereket. Gyakran látom rajtuk, hogy a történet mellbe vágta őket. Hiszen mindannyiunk életében volt hasonló, válásra emlékeztető momentum.
A darab két, egymás karrierjét támogató művészről szól. Egyikük viszont sikeresebb, ebből adódik a konfliktus. Volt erre példa a saját életetekben?
D. B.: Persze. A művészlét hullámzó. A lehetőségek nem mindig egy időben találják meg egy adott házaspár tagjait. Természetesen a mi életünkben is vannak olyan időszakok, amikor sokat szerepelünk akár közösen, akár külön-külön. És van, amikor egyikünknek fut jobban a szekere. Szerintem épp az lenne a furcsa, ha egy művészházaspár életében nem lennének olyan helyzetek, mint a Volt öt évünkben. Katie és Jamie története segítségünkre lehet, hogy átlássuk, hol csúszhat el a kommunikáció. Rajtakaphatjuk magunkat, hogy Jamie és Katie élete akár a miénk is lehetne. Adott szituáció ugyanúgy velünk is megtörténhet. Bogival és Petivel. A tanulság: ilyenkor le kell ülni beszélgetni. Újra közös programokat szervezünk.
P. P.: Végül is pont az élet hozta tálcán ezt a helyzetet, nem? Anno együtt kezdtünk dolgozni a Sztárban sztárban. Bogi sajnos viszonylag korán távozott a műsorból. Sokat beszélgettünk akkor erről, hogyan kellett ezt feldolgozni, kiben milyen érzéseket keltett. A végső konklúzió azonban mindkettőnknek ugyanaz volt: a műsor egy gyorsan véget érő, közös kaland volt.
Legutóbb a darab fotós főpróbáján találkoztunk. Peti, akkor mesélted, hogy az egyik próbán volt egy megrázó élményed, amely otthon sem hagyott nyugodni. Emlékszel, mi volt ez?
P. P.: Persze, nehéz elfelejteni. A szakítós jelenet viselt meg annyira, hogy még otthon sem tudtam letenni a terhét. Nyilván idősebb vagyok, mint Bogi, talán több mindent éltem meg. Szerintem mindenki fel tudja idézni az első szerelemmel kapcsolatos érzéseket. A kezdetet és a véget. Vagy egy olyan kapcsolatot, amiről azt gondolta, hogy örökké fog tartani. Ebből a szempontból valóban nagyon furcsa volt, hogy épp a feleségemmel kell eljátszanom a válást. Csak arra tudtam gondolni, Úristen, ez soha ne történjen meg velünk.
Egy nagyon fontos momentumot említettél, a generációs különbséget. Ez mennyire jelent könnyebbséget, vagy épp nehézséget a mindennapi életetekben? Hány év van közöttetek?
D. B.: Tizenkettő. Szerintem ez a kérdés inkább elhanyagolható. Egy-egy dologban – filmek, könyvek – persze érzékelhető a különbség. Tinikoromban imádtam a High School Musicalt. Petit ez nemigen csigázta fel. A kapcsolatunk csúcsa éppen akkor volt, amikor ezt együtt néztük meg. A Szigetről értünk haza, már nem voltunk szomjasak. Akkor vettem rá, hogy nézzük meg ezt a filmet. Akkor is megerősödött bennem, jó embert választottam. Hiszen mindig arra vágytam, hogy a férjemmel együtt élvezhessük az életet, akár az ilyen hülyeségeket is. Peti sose érzékeltette velem, hogy jaj, te vagy a kis fiatal, ne akarj nekem tanácsot adni. Egyenrangú félként tekint rám.
P. P.: Bogi is megnézte velem a Megáll az időt. Nagyon büszke voltam rá. Összességében nagyban egyezik az érdeklődési körünk, közösek a témáink, a baráti társaságunk. A tizenkét évnyi különbség csak ritkán érezhető, hiszen Bogi már kamaszkorában is felnőttesebb életet élt, mint a korosztálya. Akkor jött ki például az első klipje. Iskola mellett járt koncertezni.
Peti, nemsokára negyvenéves leszel. Hol tartasz? Elégedett vagy a mostani állapottal, legyen szó karrierről, házasságról?
P. P.: Bőven ott tartok, ahol szeretnék. Leginkább azzal, hogy el tudtam fogadni a változásokat. Elfogadtam, hogy negyvenéves leszek; átalakult a közönségem, máshogy írok dalokat, más a dinamikája a művészi életemnek. Családos ember vagyok, már nem a fiatal csajokat nézem a nézőtéren, és nem esem le minden nap a Corvintetőről egy-egy buli után. Nagyon könnyű csapdába esni a popszakmában. Azzal áltathatjuk magunkat, hogy örökké fiatalok maradunk.
Bogi, te ott tartasz, ahol szeretnél?
D. B.: Nagyon sok szempontból igen. Büszke vagyok arra, hogy huszonhét évesen ilyen társam, ilyen csodás kisbabám van. Meg tudom élni a közös pillanatokat. Emellett néha azt érzem, hogy nem tudtam még százszázalékosan kiteljesedni, de dolgozom rajta. Szerintem ebben a szakmában a nőknek két szempontból is nehéz dolguk van. Egyrészt a közönség mindig megoszlik. Van, aki imád, és van, aki utál. Egyik évben bejön egy műsor, egy szerep, ami nagyot fut. A következőben kicsit haszontalannak érzed magad. Másrészt a popszakmában élő nők is szülnek. Utána sokan félnek, sőt, rettegnek attól, hogyan fognak visszatérni. Ugyanakkor ez az érzés ugyanúgy hullámzik bennem, mint a siker.
Mindketten sokat tesztek a környezet- és az állatvédelemért. A Woodapest részeként például rendszeresen szerveztek városszerte faültetéseket, Peti pedig vegán.
D. B.: Én alapvetően fogyasztok húst, de Peti nagyon finom ételeket készít, így gyakran eszem a főztjét. Igaz ugyan, hogy ezeknek borzasztó neveket ad, amin később aztán ő is jót nevet. Például itt van a „nemcsirkepaprikás”. Egyszer láttam, hogy húsos, csirkés receptet néz egy szakácskönyvben. „Jézusom, mi történt?”– kérdeztem. „Mit főzöl?”
P. P.: „Nemcsirkét”. Gombából is meg lehet oldani a szárnyas kaját. Szeretek főzni. A vegán étrendem egyébként a kutyám, Bambi miatt alakult ki tíz évvel ezelőtt. Minden állatnak megvan a magához való esze, okosak, szépek. Rácsodálkoztam, milyen fantasztikusak. Közben az öcsém egyik napról a másikra váltott vegetarianizmusra. Pikk-pakk, könnyedén. Ezzel egy időben kezdtem el a természetvédelem iránt érdeklődni. Sikerült az impulzusvásárlásokat megszüntetni, tudatosan megyek boltba. Ha kell, rászólunk egymásra, hogy ne vegyünk már hülyeségeket. Egyfajta életszemléletté vált. Ugyanakkor, ahogy Bogi is mondja, tudni kell a határokat felismerni. Csupán annyit változtassunk a szokásainkon, amit még nem érzünk kényelmetlennek, tehernek.
D. B.: A környezet- és állatvédelem szerintem empátia kérdése. Az egészségcentrikus gondolkodást otthonról hozom, hiszen sportoló családból jövök. Vannak más példák is, amit a társadalmi felelősségvállalás terén tudok tenni. A minap jöttem ki például egy poszttal az árva gyermekek világnapján. Nagyon szíven ütött, amikor a kórházban hagyott csecsemőkről olvastam egy cikket. Azt gondolom, egy ilyen írás a legtöbb emberben bekapcsol valamit. Nem csupán azoknál, akiknek gyerekük van. (Ábel, a pici babánk nemrég múlt egyéves.) Ha megvan a lehetőségem, hogy az érzéseimnek hangot adjak, akkor ezt megteszem. Természetesen én sem vállalok el mindent.
P. P.: Sajnos gyakran visszaélnek a helyzettel. Láttuk már, hogy egy-egy adományszervező az összegyűlt pénznek mindössze 10 százalékát juttatta célba. Arra kapacitálják az ismertebb embereket, hogy adják nevüket egy akcióhoz. Álljanak ki mellette, természetesen mindezt ingyen. Miközben a szervező meg pénzt generál. A minap egymillió forintot ajánlottam fel az egyik kereskedelmi csatornán (a Démétér Háznak és a szendrőládi iskolának). Nem ez volt az első kereskedelmi tévé, ahol dolgoztam. A közönséget nagyon megosztotta a váltás. Pont azért adományoztam egy ilyen felületen, hogy érzékeltessem azt, amit már szinte mindenki régóta tud: elképesztően gyorsan változó világban élünk. És mi vár még ránk a következő években? Szerintem nem is sejtjük. Egyet viszont nem felejthetünk el: mi tesz minket emberré. Ha valaki egyik vagy másik csatornát nézi, az szinte már el is köteleződött egy politikai nézet mellett. Szörnyű, hogy az egész életünkre jellemző ez a megosztottság. Nem tudunk úgy elmenni egy színházba, hogy ne egy oldalt választanánk. Közszereplőkként nagyon érzékenyen reagálunk erre Bogival. A kommentekből is érzékeljük, hogy minden tevékenységünket az alapján ítélik meg, hogy éppen hol dolgozunk. Ha kiteszek egy biciklis bejegyzést, akkor ennek, ha autósat, akkor annak az oldalnak leszek a bérence. Ha szeretek focizni, azért, ha nem szeretek focizni, akkor meg azért skatulyáznak be. Magamra amúgy felettébb spúr vagyok, ám ha jótékonyságról van szó, akkor mélyen a pénztárcámba nyúlok. A jótékonysági akcióknál az is fontos, hogy fizikailag jelen legyünk. Egy szaporítótelep felszámolásánál például.
Hogyan élitek a mindennapokat? Milyen Dallos Bogi és Puskás Peti otthon?
D. B.: Peti igazi káoszkapitány. Ő az, aki hóna alá kapja a gyereket, miközben füvet nyír. Én görcsösebb vagyok, de már lazulok. Ahhoz képest, milyen nagy lángon tudunk égni a közönség előtt, otthon sokkal nyugisabb. Ha valaki betenne egy kamerát hozzánk, valószínű, csalódott lenne. Otthon nincs olyan pörgés. Összességében szerintem jó fejek vagyunk. Rengeteget nevetünk. Természetesen vitázni is szoktunk. Amikor például más amplitúdón mozgunk. Ilyenkor megpróbálunk veszekedés helyett inkább érvelni.
P. P.: Ha Boginak van igaza, általában picit csendben mászkálok a lakásban, aztán feloldódik minden, és megbeszéljük.
D. B.: Mindketten lényegesnek tartjuk, hogy a konfliktusok feloldódjanak. Ne tartsuk magunkban. Hiszen az is hasznos, ha Ábel lát minket konfrontálódni, majd utána a békülést. Petiből a fájdalmasabb dolgokat viszont ki kell provokálni. Régebben inkább hajlamos volt magában tartani. Fontos mérföldköve volt a kapcsolatunknak, amikor megtanulta kimondani ezeket.
Mit tanultatok még egymástól?
P. P.: Sok mindent. A szerelmet, a család szentségét. Már nemet tudok mondani a boogie-ra, nem vállalok el mindent, inkább otthon maradok a szerelmemmel és a fiammal, a családdal.
D. B.: A sok tanulság mellett egy például, hogy én épp ellenkezőleg, korábban nagy nemet mondó voltam. Petinek köszönhetően már tudom, néha érdemes bizonyos dolgokat elvállalni. Nem kell mindig mindentől elsőre megfutamodni. Mindent minden szögből meg kell vizsgálni, kimászni a komfortzónából, mert akkor igenis izgalmas dolgok történhetnek az emberrel.
Tóth Kata
