Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Volt egyszer egy beatkorszak
Egy izgalmas könyv azoknak, akik átélték, és azoknak is, akik életkori sajátosságaik miatt ugyan lemaradtak róla – a később születés kegyelme –, de tudják, hogy a magyar kultúrtörténet egyik fontos, ráadásul érdekes és izgalmas szakasza, amiről olvashatnak Kőbányai János beat(korszak)regény című könyvében.
Elfogultságom ezúttal kettős. Szól a szerzőnek, Kőbányai Jánosnak, a jeles könyvkiadónak és újságszerkesztőnek (Múlt és Jövő), aki évtizedek óta fontos kultúrmissziót tölt be. Egyrészt a mind reménytelenebb helyzetben is működteti még kicsiny kiadóját és forrás értékű folyóiratát, másrészt a ’70–’80-as években én már lelkesen olvastam az akkoriban megjelent, úgynevezett beatkorszakról, mások meghatározása szerint az ifjúsági szubkultúra világáról beszámoló szocioriportjait. Az 1979-es Írószemmel antológiában megjelent, A szolidaritási ütközet című írása – amely a BNV területén tartott “szolidaritási” koncertről szólt LGT-vel, Piramissal, Demjén Rózsival, illetve mára többé-kevésbé joggal elfelejtett előadókkal – komoly hatással volt rám újságírói pályaválasztásom során. Magyarán, baromira irigyeltem a szerzőt, és én is szerettem volna akkor efféléket írni és nyomtatásban látni. Kőbányai riportja nemcsak, sőt nem elsősorban arról a hatalmas koncertről szólt, hanem a világról, amelyben éltünk, és amelyről a valóságot már akkor is meg lehetett írni, csak egy kis ügyesség, ravaszság és sok tehetség kellett hozzá. A nagy koncert, amelynek szervezői félnek attól, hogy mi lesz belőle, ha sok tízezer fiatal gyűlik össze. Vajon nem lesz-e botrány, rendbontás, esetleg valami olyasmi skandálása, ami politikailag kínos lehet – és szinte minden az lehet. És persze a hatalom képviselői attól is tartanak, hogy mi lenne akkor, ha nem lenne koncert, nem jönnének a nagy kedvencek, és ellenőrzésük nélkül, csak úgy hallgatnának zenét a fiatalok. Ez a közönség az én korosztályom, amelynek tagjai a rendszerváltás idején már felnőttek voltak, és mostanában indulnak a nyugdíj irányába, már ha a változások nyomán lesz nekik. Akkor zenével is lehetett lázadni, és tessék körülnézi, mi lett belőle.
És izgalmas nekem ez a könyv, mert mégiscsak a Ricse–Piramis–P Mobil kontra Neoton korszakba nőttem bele, még ha közel sem éreztem a problémát olyan életbevágónak, mint osztály- és kortársaim jelentős része. Pártokról, ideológiák iránti lelkesedésről és választásról kevésbé lehetett beszélni, maradt helyette a zene.
Kőbányai lelkes krónikása volt ennek a (beat)korszaknak, megértve, megérezve, hogy ez nem csupán zene, kultúra, hanem nagyon fontos identitásképző, és lassan fél évszázad elteltével is az maradt. A szerző sokat írt, interjúzott a szereplőkkel, részt vett fontos eseményeken, fényképezett is – nemrég a Műcsarnokban láthattuk beatképeit. Sokszínű, fontos korrajzot ad most is. Közben az ő saját portréja is kirajzolódik, ami nyilván nemcsak az övé, hanem korosztálya, a társadalom különböző csoportjaiba tartozók élete iránt érdeklődő, ifjú ká-európai értelmiség arcéle is. Olyan valakié, aki szenvedélyesen rajong ezért a (beat) műfajért, izgatja társadalmi szerepe – a letűnt kor, amit ma az egyszerűség kedvéért késő Kádár-kornak nevezünk, és amikor még a zene adta a lázadás lehetőségét a szürke és megcsontosodott fafejűek világával szemben.
Jó érzés elolvasni.
(Kőbányai János: beat(korszak)regény, Múlt és Jövő Kiadó, 2023.)
Dési János
